Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés!
„Napjaink legégetőbb bajai nem oldhatók meg a gondolkozásnak azon a szintjén, amelyen akkor álltunk, amikor e bajokat okoztuk” – ezek Albert Einstein szavai.
Tisztelt Országgyűlés!
Azért kértem Magyarország kormányától a ratifikációs eljárás mielőbbi megindítását, mert azt szerettem volna, hogy Magyarország az elsők között legyen az Európai Unióban, akik hitet tesznek a párizsi megállapodás mellett.
Azért jelentkeztem felszólalásra ma az Országgyűlésben, hogy kérjem Önöket: legyünk szövetségesei a jövő nemzedéknek. Tegyük világossá, hogy közös felelősséget viselünk sorsukért, sorsunkért. És ezért egy emberként kiállunk a párizsi egyezmény ratifikálása és végrehajtása mellett.
A mai felszólalásomban a következő kérdéseket érintem röviden. Szeretném értékelni Párizst, és összevetni a kiotói megállapodással. Majd szeretnék választ adni arra a kérdésre, hogy mi lenne akkor, ha tovább mennénk azon az úton, amelyen még az ipari forradalom után indultunk el. Választ kell adnunk arra a kérdésre is, hogy mennyi időnk van a cselekvésre. Szeretnék néhány tévhitet eloszlatni, szeretnék néhány gazdasági összefüggést az Önök figyelmébe ajánlani, szeretném Önöket néhány Magyarországgal kapcsolatos új hírről, kedvező fejleményről tájékoztatni – és végül beszélni teendőinkről.
Amikor Párizsban részese lehettem – miniszter úr is ezt említette – egy történelmi pillanatnak, és utána megkérdezték, hogyan értékelem a megállapodást, azt mondtam: a legfontosabb, hogy egy lélektani áttörés történt. És azt is mondtam, hogy Párizzsal sikerült a legnagyobb bajt elkerülnünk, de a legnagyobb jót még nem értük el.
Néhány héttel ezelőtt a New York-i aláírási ceremónián Magyarországot képviselhettem, és ott ismét megkérdezték a véleményemet. Akkor azt mondtam: okunk van az örömre, azonban nincs okunk az ünneplésre. Arra pedig még kevésbé, hogy a babérjainkon üldögéljünk. Miért mondtam ezt?
Egy pillanatra vessük össze a párizsi megállapodást a kiotói megállapodással. Összesen csak két különbséget – van több is – ajánlok az Önök figyelmébe. A kiotói megállapodásnak összesen 38 ország vált részesévé. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy a végén ennek a végrehajtása lényegében leegyszerűsödött az Európai Unió tagországaira. Az Egyesült Államok soha nem ratifikálta, a ratifikálók közül Kanada, Oroszország, Japán és Új-Zéland kiszállt a megállapodásból. Kína nem is volt részese a megállapodásnak. Hat olyan országot soroltam fel, amely a tíz legnagyobb szennyező ország közé tartozik. Ehhez képest a párizsi megállapodást 195 ország fogadta el, és már eddig 175 ország írta alá. Többek között – elsőként – az Egyesült Államok, és Kína is hitet tett a párizsi megállapodás elfogadása és végrehajtása mellett.
A másik különbség, hogy míg a kiotói megállapodás a világ kibocsátásának mindössze 11 százalékát, addig a párizsi megállapodás a teljes kibocsátás mintegy 95 százalékát fedi le. Tehát nagyobb az esély arra, hogy a problémát meg tudjuk oldani.
Miért is mondtam azt, hogy a legnagyobb bajt elkerültük, de a legnagyobb jót nem értük el? Az imént miniszter úr utalt az expozéjában arra, hogy ha tovább mentünk volna azon az úton, amin elindultunk az ipari forradalom után, akkor akár 4, sőt – vannak pesszimistább becslések – 5-6 fokos földfelszíni hőmérséklet-emelkedés is bekövetkezhetett volna a századfordulóra. Ennek beláthatatlan következményei lennének az élővilágra és ránk, emberekre is. Tehát a legnagyobb bajt megelőztük azzal, hogy a párizsi megállapodás célul tűzte ki a 2 fokos földfelszíni hőmérséklet-emelkedés tartását, sőt azt mondta, hogy ne legyen több másfél foknál. Ennek a realitása most meglehetősen csekély, de örüljünk annak, hogy a 2 fokban már egyetértettünk – tehát ilyen értelemben a legnagyobb bajt sikerült elkerülni.
Miért nem értük el a legnagyobb jót? Azért, mert ha mindenki teljesíti, mindenki végrehajtja, mindenki betartja a saját maga Párizsban tett vállalását – a földfelszíni hőmérséklet még akkor is 2,7 fokkal, tehát közel 3 fokkal emelkedik, aminek meglehetősen súlyos következményei vannak és lehetnek még mindig. Nem sok időnk maradt a cselekvésre, körülbelül 15-20 évünk van arra, hogy ezt a megállapodást végrehajtva, sőt tovább erősítve, a legnagyobb bajt valóban elkerüljük. Mert mi is lenne, ha tovább mennénk azon az úton, amiről most Párizsban letértünk, vagy legalábbis szerettünk volna letérni? Hadd hívjam segítségül az ENSZ Tudományos Tanácsadó Testületének, az úgynevezett IPCC-nek a tanulmányát. Két évvel ezelőtt ez a tudományos tanácsadó testület, amelynek 270 tudós tagja van a világ legkülönbözőbb részeiből, egy meglehetősen terjedelmes tanulmányban vázolta a lehetséges következményeket. Ennek az összefoglalóját szeretném az Önök figyelmébe ajánlani.
Először is tovább nőne a légkörben az üvegházhatású gázok koncentrációja. Ez az atmoszféra és a tengerek további melegedését eredményezné, ami elvezetne a jégtakaró olvadásához és a tengervízszint emelkedéséhez. Egyre szélsőségesebb időjárási viszonyok jellemeznék Földünket – erre egyébként kaptunk példát a 2015-ös esztendőben –, nagyon sok helyen, ahol korábban ilyen nem volt, szélsőséges aszályok, még több helyen, ahol korábban ez nem volt jellemző, hatalmas árvizek várhatók. Egyre súlyosabb következményekkel járó, egyre nagyobb kárt okozó természeti katasztrófák lennének. Folytatódna az óceánok savasodása, az élelmiszertermelés feltételeinek romlása, újabb kórokozók, illetve korábban az adott területen nem ismert kórokozók terjedésére számíthatnánk, felerősödnének a társadalmi konfliktusok, és tömeges népvándorlás indulna el. Ezt mondják az ENSZ által felkért tudósok.
