Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Huszonöt évvel ezelőtt Magyarország már elköszönt a diktatúrától, a pártállamtól. Ezt a döntést egy népszavazás erősítette meg. A szabadság lázában terveztük a jövőt: a demokratikus jövőt. Huszonöt éve ilyenkor a magyar társadalom a politikai rendszer megváltoztatásába vetett hittel várta a karácsonyt. Készültünk az első szabad választásra.
Romániában azonban akkor még más szelek fújtak. 1989 tele még az addig szokottnál is rosszabb kilátásokkal kezdődött Romániában. Élelmiszerhiány, benzinhiány, fűtőanyaghiány, a hétköznapi élet legelemibb szükségleteinek biztosításához szükséges dolgok, szolgáltatások hiánya gyötörte az ország lakosságát.
Románia diktátora cinikus tudatossággal kínozta népét. Úgy gondolta, hogy akiknek a mindennapi túlélés tölti ki idejüket, nem érnek rá a szabadság hiányával törődni.
A szegénység, az elnyomás, a mindennapi megaláztatások sora még a többségnél is nagyobb súllyal nehezedett a Romániában élő nemzeti kisebbségekre. A német eredetű népesség túlnyomó többsége ekkorra már elhagyta szülőföldjét. Németország, Nyugat-Németország kifizette váltságdíjukat. Éveken át ők jelentették Románia legjövedelmezőbb exportcikkét. Sorsuk drámai egyértelműséggel mutatta meg a kommunista barbárság és a nemzeti gyűlölködés természetét.
Az Erdélyben, a Partiumban, a Bánságban és máshol élő romániai magyarok nemcsak a mindenkit sújtó nyomor és elnyomás terhét szenvedték. Magyarságukért, nemzeti hovatartozásukért, nyelvükért, hagyományaikért, vallásukért nap mint nap újabb megaláztatásokat és folyamatos fenyegetéseket kellett elviselniük.
A totális diktatúra légkörében Romániában fagyos csend honolt. A hallgatás törvényét azonban 1989-ben megtörte a tiltakozás hangja. Egy fiatal temesvári lelkész kimondta azt, amit milliók éreztek. Azt, hogy tovább nem lehet így élni. Azt, hogy elég volt.
Elég volt az éhezésből, elég volt a fagyoskodásból, elég volt a hazugságokból, elég volt a mindennapos megaláztatásból, elég volt a kilátástalanságból, elég volt a félelemből. Ezek a szavak hihetetlen hatást váltottak ki. Megmutatták, hogy a legerősebbnek gondolt birodalom is gyönge, ha hazugságra épül. Megmutatták, hogy az igazság kimondása milyen erős lehet.
1989-et a csodák évének mondja az utókor. Nekünk, magyaroknak mindig csoda kellett ahhoz, hogy emberségünket, magyarságunkat szabadon éljük meg. De megtanultuk azt is, hogy a csodák nem maguktól jönnek el. Nekünk kell tennünk a megszabadító csodákért, nélkülünk nincsenek csodák. Ettől lett a csodák éve a miénk.
Az 1989-es forradalmak többségükben békésen, nagyobb áldozatok nélkül mentek végbe. Van, ahol máig „bársonyos forradalomról”, máshol „megegyezéses forradalomról” beszélnek.
Romániában azonban Temesvártól Bukarestig dörögtek a fegyverek, folyt a vér. Milliók vonultak az utcákra az ország minden településén, puszta kézzel szálltak szembe a tankokkal támadó biztonsági erőkkel, százak és százak áldozták fel életüket a diktatúra megdöntéséért vívott harcban. Kegyelettel őrizzük hősiességük emlékét, és valljuk: áldozatuk nem volt hiábavaló.
Magyarország hol lélegzetvisszafojtva, hol ujjongó örömmel figyelt arra, mi történik Románia-szerte, Erdélyben, a Partiumban, a Bánságban.
Akik még emlékeztek 1956-ra, azok számára különösen megrázó volt, amit láttak. Utcai harcok, civilekre rontó tankok, világító lövedékek, aszfaltra rogyott halottak, vérző sebesültek.
A forradalom jelképévé vált, kivágott közepű zászlók az akkoriban még túlnyomó többségben fekete-fehér képet adó televíziókon nézve pontosan úgy néztek ki, mint ’56 forradalmának magyar zászlói.
