„Érdemem kevés, ezt a feladatot nem kerestem, de vállalom.”
Szabad György, akinek ma a végtisztességet megadni összegyűltünk, ezekkel a szavakkal vállalta a házelnöki teendők ellátására szóló megbízatását 1990. május 2-án, az első szabadon választott Országgyűlés alakuló ülésén.
Tisztelt gyászoló Közösség!
Az ember életének nem a pénz, nem a rang, nem a hatalom, hanem csakis a szabadság és a tisztesség képes méltóságot adni.
Ezt üzeni mindannyiunknak Szabad György professzor úr, néhai házelnökünk emberi példája, élete, munkássága. Ha valakitől, tőle példát vehetünk arról, mit jelent az önbecsülés szabadsága, a tudás szabadsága, a másoknak megadott tisztelet és a demokratikus vita szabadsága. Miként példát vehetünk arról is, hogy csakis az emberi tisztesség lehet a belső szabadság igazi forrása.
Tanár volt, aki Kossuth és a magyar polgárosodás eszméinek éltetőjeként, a békés polgári átalakulás időszakában lett kiváló tudósból elismert tekintélyű közéleti emberré.
A rendszerváltoztató időkben Antall József néhai miniszterelnök mellett a Magyar Demokrata Fórum legmeghatározóbb egyéniségei közé tartozott. Szerénységével, felkészültségével, emberi tisztességével képes volt rangot és tekintélyt adni első szabadon választott Országgyűlésünknek.
A tisztelt ház elnökét itthon és külföldön megkülönböztetett tisztelet övezte. Azok közé a politikusok közé tartozott, akik a rájuk bízott hatalmat a nemzet és a demokrácia szolgálatának tekintették.
Amikor az országgyűlési elnöki teendőket átvette, nem véletlenül fogalmazott a tőle megszokott alázattal, az imént idézett módon: „érdemem kevés, ezt a feladatot nem kerestem, de vállalom…”
Hozzátéve azt is, „remélem, hogy az Önök bizalma segít abban, hogy jó eszköze legyek a népszuverenitás érvényesülésének.”
Szavait lelkes taps fogadta.
Bár a lelkesültség pillanataiban nemigen volt köztünk, aki felmérhette volna, milyen súlyos ez a szerény és bátor mondat ettől a szerény és bátor férfiútól. Egy olyan embertől, aki most sem tért ki a kihívás elől, ahogy korábban sem.
Sem akkor, amikor származása miatt lett kitaszítottá a vészterhes nyilas időkben, sem akkor, amikor polgári származása miatt lett osztályidegenné a kommunista diktatúra beköszöntével.
És akkor sem, amikor az 1956-os forradalomban vállalt szerepe miatt ismét a hatalom zaklatásával kellett szembenéznie.
„…zsidó vallású család tagjának születtem az antiszemitizmus felívelése idején, és polgárnak e létforma fenyegetetté válása küszöbén” – vallott arról az időről, amely meghatározta fiatalkori éveit.
Minden oka meglett volna arra, hogy a második világháború idején, a diktatúra éveiben, vagy 1956 után a menekülést vagy az önfeladást válassza. Ő azonban minden megpróbáltatás ellenére hű maradt hazájához, hű maradt magyarságához, hű maradt demokratikus elveihez.
Egész életében. Azokban az időkben is, amikor ehhez a hűséghez emberi bátorság kellett.
Bátorsága mellett pedig szerénysége, szolgálni és segíteni akarása volt jellemében a legrokonszenvesebb.
Ha akart volna, méltán büszkélkedhetett volna megannyi érdemével. Tudós tanárként nyújtott teljesítményével, egyedülálló jogállami felkészültségével, tisztes életútjával és életművével, a rendszerváltoztatás előkészítése során végzett munkájával.
Házelnökként még attól is idegenkedett, hogy egy percig is közjogi méltóságként tekintsen önmagára. Választott tisztviselő vagyok, mondta azoknak – talán kicsit ingerülten –, akik közjogi méltóságnak nevezték. Nem vágyott sem talmi dicsőségre, sem hatalmi csillogásra, sem excellenciás hajbókolásra.
25 esztendő telt el azóta, hogy meglett férfiként vállalta a házelnöki teendők ellátását egy olyan korban, amikor – a múlt terhes örökségétől sújtott fiatal demokráciánkban – egy új világ megteremtésének reménye élt mindannyiunk szívében.
