Tisztelt Megemlékezők!
Mi, magyarok többször merítettünk hitet, reményt a hozzánk hasonló sorsú népek küzdelméből. Mint ahogy a mi erőfeszítéseink is többször váltak a szabadság közös ihletének forrásává más népek lelkében és történetében.
Amit mi 1956-os forradalmunkkal elkezdtünk, az 1968 tavaszán Prágában folytatódott. És ami akkor elbukott, annak zászlaját a lengyel Szolidaritás emelte fel a 80-as években.
A diktatúra terror- és hazugsággépezetével lehetett ugyan késleltetni a történelmi folyamatot, ami 1956-ban elindult, de csak késleltetni. Hiszen időről időre bebizonyosodott, hogy nincs az az erő, amely képes lehetne megálljt parancsolni az elnyomott népekben élő szabadságvágynak. A rendszer 80-as évek végére bekövetkezett erkölcsi, gazdasági, politikai csődje pedig kézzelfogható közelségbe hozta a történelmi lehetőséget. A szabadság és a függetlenség vágya láncreakciószerűen inspirálta cselekvésre a kelet-közép-európai nemzeteket a szovjet birodalom hanyatlását jelentő 1989-es esztendőben.
Június 16-a fontos mérföldkő ebben a folyamatban. Fontos mérföldkő, mert a diktatúra erői ettől a naptól folyamatos hátrálásra kényszerültek. Ezt a folytonos hátrálást olyan európai jelentőségű események fémjelezték Magyarországon, mint a magyar–osztrák határ megnyitása a keletnémet menekültek tízezrei előtt. Ebbe a sorba tartozik a temesvári forradalom melletti kiállás vagy a prágai bársonyos forradalom iránti szolidaritás is.
Kelet-Közép-Európa szabadságmozgalmai újabb és újabb erőt merítettek egymás sikeréből. A vasfüggöny magyarországi átvágásához vezető folyamattól pedig egyenes út vezetett a berlini fal lebontásához. Közös sikerünk – és büszkék vagyunk rá –, hogy mi, magyarok is hozzájárultunk a német újraegyesítéshez. Június 16-a ezért nemcsak a magyar, hanem a 20. század végén újjászülető szabad Európa történetének is meghatározó része lett.
Tisztelt Megemlékezők!
Ahol most állunk, a magyar szabadság hősei nyugszanak. Egy olyan korszak vértanúi, amelynek hatalomgyakorlói szemben álltak mindennel és mindenkivel. A második világháború után csalással és erősszakkal ránk kényszerített diktatúra lényegét valójában nem a kommunizmus délibábja, hanem az európai jogállamiság és a polgári demokrácia értékrendjének kíméletlen tagadása jelentette.
Ez a saját polgáraival szemben is bármikor kíméletlenül fellépő diktatúra a tagadásra épült. Európaiságunk megtagadására. Függetlenségünk megtagadására. Szabadságunk megtagadására. Demokratikus hagyományaink megtagadására. És ez így volt a szovjet blokk valamennyi országában.
A mai napon, 1989. június 16-a huszonötödik évfordulóján azért gyűltünk össze itt a 301-as parcellában, hogy tisztelegjünk azok előtt a bátor férfiak és nők előtt, akiknek életét azok vették el, akik nem akarták, hogy mi, magyarok szabadságban élhessünk Európában. Emlékezzünk azokra a hősökre is, akik más, velünk rokon sorsú népek fiaiként vagy lányaiként adták életüket a demokráciáért és a szabadságért!
A kommunista rezsim soha el nem évülő bűne, hogy honfitársainknak azért kellett meghalniuk, mert kifejezésre juttatták szabadságvágyukat. A gyilkosok azért ölték meg őket, hogy sem ők, sem mások soha többé ne emelhessék fel szavukat a szocializmus ellen. Azért ölték meg őket, hogy senki még álmodni se merjen a szabad és független Magyarországról. Nemcsak bosszúból végeztek velük, hanem hogy mindenki okuljon példájukból. Azért ölték meg őket, hogy Magyarországon és a kommunista blokk minden országában rettegést keltsenek, félelmet ébresszenek a szabadságvágyó emberekben.
