Tisztelt Elnök Urak!
Kedves Megemlékezők!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
- június 16-án a magyarok millióinak figyelme a Hősök terére szegeződött. Ma már tudjuk, a történelem igazolta szabadságszerető nemzetünk akkori várakozását. Ez a nap önmagán messze túlmutató jelentőségű fordulópontot jelentett a kommunista rendszer hazugságaiból és fojtogató öleléséből szabadulni akaró magyarok milliói számára.
25 esztendővel ezelőtt Magyarország polgárai ezen a napon adták meg a végtisztességet a magyar forradalom 1956-os mártírjainak és hőseinek. Köztük Nagy Imrének, hazánk 1958. június 16-án kivégzett miniszterelnökének.
A gyászszertartás híre tömegeket vonzott a budapesti Hősök terére. Az eseményről szóló tudósításokat pedig milliók figyelték lélegzet visszafojtva. A lelke mélyén mindenki érezte, hogy történelmi fordulóponthoz érkezett Magyarország. Erről beszéltek csaknem minden családban, erről beszéltek az emberek az utcán, a munkahelyen. Az ország levegőjében szinte tapintható volt a várakozás fojtott feszültsége.
Ez a várakozás nagyon is érthető volt. A magyar forradalom vérbefojtása után 33 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy politikai nemzetünk nyilvánosan emlékezhessen meg forradalmáról és szabadságharcáról. 1956 megrendítette a nyugati világot, és először rengette meg a szovjet birodalmat. 33 évnek kellett eltelnie a hősök és mártírok előtti első nyilvános tiszteletadáshoz. 33 évnek kellett eltelnie, hogy a gyilkosok nyilvánosan szembesüljenek áldozataikkal. A bűnös politikát folytatók nyilvánosan szembesüljenek gaztetteikkel.
A diktatúra hatalomgyakorlói nyilván azt remélték ettől a naptól, hogy a kommunista rezsim áldozatainak, a jeltelen sírokba, arccal lefelé, összedrótozott végtagokkal elföldelt szabadsághősöknek megadott végtisztesség az általuk fenntartott rendszer bűneinek megbocsátását hozhatja.
A bűn azonban nem valamiféle feleslegessé vált útipoggyász, amitől bármikor megszabadulhat az ember. A megbocsátáshoz bocsánatkérésre, a bűn megbánására és vezeklésre van szükség. De ez elmaradt.
Ezért ez a sokak által régóta várt és lélekemelő nap nem szólhatott a megbocsátásról. És nem is szólhatott csupán a közösen megadott végtisztességről.
Ez a nap nekünk, magyaroknak a közösen elszenvedett múltról, a soha el nem múló közös reményről is szólt, amit a magyarok milliói őriztek szívükben az elnyomás évtizedeiben. Ez a remény ugyanarról szólt, mint amit a keletnémetek, a szlovákok, a csehek, a lengyelek, a románok, a bolgárok és a kommunista blokk börtönébe kényszerített más népek fiai éreztek.
Ez a remény a szabadság lehetőségét jelentette. A diktatúra végét. Nekünk, magyaroknak pedig 1848-as demokratikus hagyományaink folytatását és a nyugatos polgárosodás reményét. Európaiságunk és függetlenségünk visszanyerésének reményét.
Június 16. volt az a nap, amikor harminchárom év után először mondtuk ki nyilvánosan, hogy a szovjet csapatoknak távozniuk kell Magyarországról. Először mondtuk ki, hogy a névtelen hősöket jelképező hatodik koporsóban nemcsak a szabadságért meghalt hősök emléke, hanem a szocializmus ránk maradó csődje miatt a jövőnk egy része is benne nyugszik. Ez volt az a nap, amikor hazánk nyilvánossága előtt először esett szó a szabad választások igényéről. Ez volt az a nap, amikor az 1956 hőseinek és mártírjainak megadott végtisztesség egy bűnökkel terhelt, szomorú, dicstelen korszak végének üzenetét közvetítette minden magyarnak és Európa minden szabadságszerető népének.
Nemzetünk 1989. júniusi közös gyásza így vált kiindulópontjává a szabadságunkért, függetlenségünkért, európaiságunkért és jövőnkért vállalt erőfeszítéseinknek.
