Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Polgármester Úr!
Az ilyen kitüntetések legzavarbaejtőbb formája, amikor olyasmiért jár az elismerés, amiért az ember nem vár köszönetet. És az ember zavarát csak még inkább fokozza, hogyha megnézi a korábbi díszpolgárok sorát. Orvosok, tanárok, múzeumigazgatók, sportolók, művészek – mind szakmájuk, mesterségük kiválóságai. Amikor erre a mai találkozásra készültem, Révai Miklós gondolatai jutottak eszembe:
„A közjóban jeles igyekezetimmel,
Nagy nevet nem várok cselekedetimmel.”
De hogyan jutottam odáig, hogy a Révai Miklós Gimnázium egykori diákjaként Révai Miklóst idézhetem, amikor a „megye díszpolgára” címet köszönettel átveszem.
A laudációban – igaz, csak egy rövid utalás erejéig – elhangzott, bár szerintem a teremben lévők többsége e nélkül is tudja, hogy én Csornán születtem, egészen 14 éves koromig ott éltem. Győrbe legfeljebb akkor utaztam, amikor Freier Balázs barátomhoz évente egyszer ellátogattam, itt vendégeskedtem náluk. Győr, Sopron és Mosonmagyaróvár is egészen távoli szeglete volt számomra ennek a megyének. Egy kisváros szülöttje vagyok, ott végeztem az általános iskolát, aztán édesanyám úgy döntött, arra ösztönzött, hogy Győrbe jöjjek gimnáziumba. Hiszen a Révai Miklós Gimnázium már akkor is az ország egyik legjobb gimnáziuma volt, és azt gondoltam, hogy nagyobb eséllyel tudom folytatni tanulmányaimat egy itt megszerzett érettségi után.
Ez a döntés jelentősen átalakította az életemet, hiszen 14 évesen egy kisvárosi környezetből hirtelen egy nagyvárosba csöppentem, és ráadásul belekóstoltam a minden reggel busszal bejárók életformájába. Kapuvárról és Csornáról 3 busznyi diák indult el minden reggel, hogy aztán délután ki-ki más-más időpontban visszamenjen szülővárosába. Minden reggel – télen is, amikor még jó sötét van, sőt, amikor Győrbe érkeztünk, akkor is sötét volt – felkelni és tudomásul venni, hogy ez valamilyen nemesebb célért történik, ezt 14 évesen nehezebb volt elfogadni.
A gimnáziumi 4 év jelentősen átalakította az életemet, mondhatom, hogy ez a 4 év a nagy találkozások időszaka volt. Szokták erre mondani kissé fennkölt szavakkal, sorsfordító időszak. Azt gondolom, hogy nemcsak az én, hanem mások életében is. Talán méltatlan, hogy most csak néhány tanáromat emelem ki, de mindegyikük felsorolására most itt nincs idő.
Az egyik ilyen találkozás Stéger Lászlóval volt. Stéger Laci bátyánk, aki nemrég távozott el közülünk, volt az egyike azoknak, akik ösztönöztek, hogy kezdjek el kézilabdázni. A kézilabdát nem kell népszerűsíteni Győr városában, azt gondolom, hogy amikor az ETO-s kézilabdás múltamra utalok, akkor már csak jó pontokat tudok szerezni. De alapvetően átalakította az életemet, hiszen bejáróból kollégista, kollégistából pedig externista lettem, mert igyekeztem megfelelni a csapat – részben az ETO, részben a révaisok (nagyon jó csapat volt a Révai-csapat) – elvárásainak.
Alapvetően humán érdeklődésű diák voltam, tehát a tanáraim, akiket most szeretnék megemlíteni, a történelem és a magyar nyelv és irodalom ismeretében tettek jártasabbá. Találkozásaim Bana tanár úrral, Kovács tanár úrral vagy Boros tanár úrral bizony igencsak gyarapították történelmi ismereteimet. Vagy Varga tanár úrral, aki az első érdemjegyet írta be az ellenőrzőmbe. Ez egy meglehetősen dicstelen érdemjegy volt, az első felelésem eredménye, nem volt túlságosan sikeres, de mégis Varga László tanár úr, aki a magyar nyelv és irodalomra tanított bennünket négy éven keresztül, meghatározó szerepet játszott abban, hogy idáig eljutottam.
Tehát köszönettel tartozom nekik és a többi tanáromnak is azért a történelemszemléletért, amit tőlük kaptam, azért, hogy sikeresen felkészítettek egy egyetemi felvételire. És azért, hogy egy olyan értékrendet adtak, ami segítséget nyújtott nekem később is az irodalomban, művészetben való tájékozódáshoz, és ebben Szilágyi tanár úr is jelentős szerepet játszott művészettörténet óráival. Tehát hogy irodalomban, művészetben, kultúrában jó érzékkel meg tudjam különböztetni az értékest az értéktelentől. Ezt nekik köszönhetem. Ha most feltennék azt a kérdést, hogy mit kaptam a szülőföldemtől, mi a legfontosabb, és egy szóval kellene válaszolnom, akkor azt mondanám, hogy a szorgalmat.
Én ezt tanultam meg a két műszakban dolgozó rábaközi emberektől, ezt tanultam meg a napi nyolcórai munka után még a háztájiban is serénykedő csornaiaktól, maglócaiaktól, bősárkányiaktól, és ezt tanultam meg tanáraimtól is, akik arra tanítottak, hogy a szorgalom gyarapodó tudáshoz, a gyarapodó tudás egy elismerésre méltó teljesítményhez vezet. A teljesítmény, az egyre jobb teljesítmény meghozza az eredményt, és – ehhez már kell egy kis szerencse is – ezután pedig jöhet az elismerés.
De ha feltehetnének még egy kérdést, hogy mi a legeslegfontosabb, amit a rábaköziektől kaptam munícióként, és ezt is egy szóval kellene kifejeznem: az a hűség. Hűség a szülőföldhöz és hűség a hazámhoz.
Ezt a muníciót használom immáron lassan 30 éves közéleti pályafutásom során. Ezt a muníciót, amit talán Kölcsey Ferenc fogalmazott meg a legplasztikusabban, amikor 1833-ban papírra vetette a következő sorokat:
„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak hagyd örökűl ha kihúnysz: A haza minden előtt.”
Köszönöm megtisztelő figyelmüket, köszönöm a megtisztelő címet!