Márton Áron püspök egy alkalommal könyvet ajándékozott egy református költőnek. A kötet elejére ajánlást is írt, a költő saját versének egy részletét, amely így szól:
„kiállni verten az élre,
maradni hadvezérnek,
és tudni, félvén se félve,
a végső vereséget”.
Kedves Csíkszeredaiak! Tisztelt Honfitársaim!
Márton Áron szerette ezt a négy, fájdalmas lelkületű verssort. És nagyra tartotta, szerette a vers szerzőjét, Kányádi Sándort is – neki szánta a nevezetes könyvet. Márton Áron megtapasztalta, milyen kiállni mások elé, vezetni a népet nehéz időben. Tudta, milyen „hadvezérnek” lenni, amikor az embernek más fegyvere sincs, csak az igazság. Tudta, hogy lehet félelem nélkül is élni az intézményesített félelem korában.
Ismét csak Kányádi szavaival:
„örök készenlétben,
örökkön szembenézve”.
Tudta, hogy a „végső vereségre” készülve hogyan lehet mégis győzni. Hogyan lehet legyőzötté válni a világ hatalmasai előtt, mégis győzni az örök törvény szerint. Hogyan lehet gyengének látszani, mégis erősebbé válni a fogva tartóknál. Hogyan lehet elveszteni a szabadságot, mégis lélekben szabadnak maradni.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A tiszta lelkületű embert onnan lehet nagy bizonyossággal felismerni, hogy minden elnyomó hatalom ellenséget lát benne. Mert az erős jellem kisugárzását tűrni számára olyan, mint belenézni a napba. Mert a tiszta ember hitét nem lehet megtörni. Erkölcse nem eladó. Mert jósága, állhatatossága bátorsággal tölt el másokat is.
Márton Áron az első világháború elején vált felnőtté. A még alig felfogott kisebbségi sors kezdetén szentelték pappá. A második világháborúban már püspöki rangot viselt.
Volt katona a nagy háborúban. Volt másodrangú állampolgár. Volt kitiltott, börtönbe vetett, házi őrizetbe kényszerített egyházfő.
A 20. század romboló indulatai közepette kellett élnie, amikor egymásnak adták a kilincset a történelem legnagyobb gazemberei.
A második bécsi döntés után Márton Áron Gyulafehérváron maradt, nem akarta magára hagyni övéit, a kívül rekedteket. 1944-ben, amikor a Kolozsváron tartott papszentelésre román útlevéllel érkezett, súlyos szavakkal ítélte el a zsidók elleni bűntetteket, és tiltakozott a deportálások ellen: „a halálgépek félelmetes motollái nemzedékeket tépnek ki az emberiség testéből” – mondta.
Kolozsvár magyar rendőrkapitánya válaszul kitiltotta a városból – mert a román állampolgár Márton Áront letartóztatni nem tudta. Márton Áron pedig gyalogosan hagyta el Kolozsvárt. Csendes léptei azt üzenték: az emberéletről nincs alku. Nincs méricskélt gyilkosság, nincs viszonylagos népirtás.
Olvasott, művelt ember volt, aki értette a kortárs világ nyelvét, ismerte a tudomány vívmányait, nem vonakodott szélesre tárni az ajtót a tudás előtt. Mindent érteni akart, ami körülötte zajlik. Amikor kiállt az elnyomottakért, azt keresztény lélekből, igaz szeretetből és a humanista ember mélységes felháborodásával tette. Mindenkit, akit méltánytalanság ért, ezért védett meg. Vallásra, nyelvre, világnézetre és nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül.
Az erőszakot megvetette, az egymás iránti gyűlöletet Isten törvényei és a józan ész ellen valónak tartotta. Látta az emberi önzés, önimádat szörnyű csapdáit. Világosan látta és kimondta: „az ember a hatalmát egyre jobban kiterjeszti a természetre és a dolgokra, de – úgy látszik – magán a hatalmon nem tud úrrá lenni”.
Hitte, hogy minden közösség alapvetően rendre, tisztességre és „mindenkire egyformán kötelező” törvényekre vágyik. Tudta, hogy az emberek ösztönösen keresik „az egymáshoz vezető utat”. Kárhoztatta a „felekezeti szemszöget”, mely testvériség helyett törésvonalakat húz és haragot szít. Vallotta, hogy a „népért végzendő munka nem külön foglalkozási ág, hanem minden hivatással elválaszthatatlanul együtt járó kötelesség.”
„Hivatkozz rám” – mondta el százszor és ezerszer. „Hivatkozz rám”! Ezzel próbálta óvni a vele találkozókat, a körülötte élőket, hogy személyes harcának következményei ne szálljanak mások fejére.
Nemcsak hirdette, de tettekre váltotta az igét: „…ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenki szolgája.” (Mk 10, 45) Márton Áron így állt „hadvezérként” gyülekezete, egyháza, közössége, népe elé. Szolgája lett mindenkinek.
Pásztora nemcsak a saját katolikus közösségének, de pásztora egy nehéz sorsú népnek, pásztora minden jogfosztottnak és üldözöttnek. Pásztora az egész romániai magyarságnak. Megalázva, meghurcolva is, „örökkön készenlétben”, „félvén se félve”.Valahányszor – ha volt annyi szabadsága –, hogy útra kelhetett, sorra látogatta a plébániák gyülekezeteit.
Márton Áron ma is azt üzeni minden magyarnak, Erdélyben és a világ bármely pontján, amit a szentelésre váró kispapjainak mondott egykor: „…induljatok hát bátran, felemelt fejjel és elszánt lélekkel. Legyetek az igazság védői és a szeretet apostolai. (…) álljatok az őrhelyen, ahová küldettek, hősi elszántsággal”.
A mai naptól Márton Áron szobra itt áll Csíkszereda főterén. A rá legjellemzőbb mozdulattal.
Védelmező, útra bocsátó gesztusa üzen minden magyarnak, hívőnek és nem hívőnek:
Menj, teremj sokszoros gyümölcsöt!
Légy bátor félelem nélkül élni!
Ne add a szíved gyűlöletre!
Őrizd a magad méltóságát és tiszteld a másét!
Légy hű a hazádhoz és a neked rendelt hivatáshoz!
Úgy legyen.