Királyi Fenség, Excellenciás Uraim, Hölgyeim és Uraim!
Épp egy hete annak, hogy feleségemmel ott álltunk a Menin-kapu boltíve alatt a flandriai Ypres városában. Annál az emlékműnél hajtottunk fejet, amelyről Winston Churchill azt mondta: „nincs nála szentebb hely a brit nemzet számára”.
A belga királyi pár vendégeiként másokkal együtt mi is megemlékeztünk a Nagy Háború századik évfordulójáról, a hősökről, az áldozatokról, a mérhetetlen szenvedésről. Úgy illik, hogy néhány nappal az Emlékezés Napja, a Pipacsok Napja előtt első szavam a tiszteletadásé legyen, mely egyformán megillet minden áldozatot.
A második gondolat a köszöneté. Hálás vagyok, hogy ma este ilyen szép számmal összegyűltek Skóciai Szent Margit emlékét megidézni. Egy nagyszerű asszonyét, akinek neve évszázadok óta egyet jelent a hittel, az odaadással, a nagylelkűséggel. Egy különleges asszonyét, aki nemcsak lélekben, hanem valóságosan is összekötötte az épp csak megszületett keresztény Európa két határvidékét: Britanniát és a magyarok földjét.
Elismerem, vékony ez a szálacska, de mégis fontos, mert az első azoknak a kapcsolatoknak a sorában, amelyek immár ezer éve írnak ívet Albiontól Hungáriáig, Kaledóniától Transsylvaniáig. Jó felidézni, milyen kiváló emberek kötik össze népeinket.
Szent Becket Tamás, akinek a legjobb barátja Esztergom leendő érseke, vagyis a magyarországi katolikus egyház későbbi vezetője volt.
Morus Tamás, aki a börtöncella mélyén írt értekezést arról, hogy az oszmán birodalom térhódítása miatt Magyarország milyen keserves sorsra jutott.
Charles Dickens, aki tanulmányban méltatta Kossuth Lajost, az 1848-as magyar forradalom vezetőjét.
Hivatali szobám ablakából a Lánchídra látni, a Duna két partját Budapesten először összekötő állandó hídra, amelyet egy skót ember tervei alapján egy másik skót épített. Adam Clark építészt annyira sajátunknak érezzük, hogy a róla elnevezett teret Clark Ádám térnek mondjuk.
A listát hosszasan lehetne folytatni azokkal a történelmi, művészeti vagy sportot érintő kötődésekkel, amelyek régóta összekapcsolják a magyarokat és az angolokat, a magyarokat és a skótokat.
Hölgyeim és Uraim!
Ma este Skócia londoni hídfőállásában, őrtornyában gyűltünk össze – illő tehát, hogy harmadik gondolatként a skótokról szóljak, akik előtt számos okunk van kalapot emelni – és most elsősorban nem a haggisra gondolok.
Hiszen a skótoknak lehetünk hálásak a gőzgépért, a vízhatlan esőkabátért, a penicillinért, a műtéti érzéstelenítésért, a telefonért, a televízióért és a radarért: impozáns sor! És akkor még nem is beszéltünk a whiskyről.
Többször hallottam már a véleményt, hogy a skótok Nagy-Britannia magyarjai: különlegesen szép tájakon élő, nehézségek között is helytálló, a szabadságért rajongó, néha kissé nehezen meggyőzhető, mindenben kételkedni szerető, olykor fékezhetetlennek tűnő, de lelkük mélyén igen kedves, felettébb muzikális és nagyon kreatív emberek.
Királyi Fenség, Hölgyeim és Uraim,
A ma este kiváló alkalom arra, hogy azt keressük, és azt erősítsük egymásban, ami összeköt minket, és ne azt, ami szétválaszt.
Beszédemet Churchill-idézettel kezdtem, hadd fejezzem is be Winston Churchill elismerő szavaival: „Földünk kisebb népei közül talán csak az ókori görögök adtak többet az emberiségnek, mint a skótok”.
S ha hozzátehetem: mint a skótok és a magyarok.
Köszönöm, hogy meghallgattak.