Egy apró fiúcska a zongora elé ül. Szemüveges, a haja fegyelmezettre nyírt, 11 éves. Bachot játszik – a zeneirodalom talán legtisztább zenéjét. Tisztábban és igazabban, mint sok felnőtt.
Egy fiatalember. Valahol Európában.
Lobogó hajának tincsei szabadon az arcába kuszálódnak. Így lép a fényes, csillogó színpadra. Bartókot játszik a világ boldogtalanabb felének, amelynek nem adatott meg, hogy anyanyelve legyen ez a zene. De még megszerethetik, talán éppen őmiatta, aki ennek a muzsikának odaadó követe.
A pódiumon egy érett férfiú. Egy köztiszteletnek örvendő mester.
Alig néhány gesztussal szólaltat meg egy szimfonikus zenekart. Hazai ősbemutató: Richard Strauss A hallgatag asszony című operáját még sosem játszotta magyar zenekar. Semmi színpadias túlzás. Csak apró mozdulatok. Az intenzív próbáknak köszönhetően mindenki pontosan tudja, mi a dolga.
„Az örökérvényűségre kell törekedni, nem a véglegesre” – szól ma is hozzánk.
Kocsis Zoltánról nagyon nehéz múlt időben beszélni.
Tisztelt Gyászoló Család!
Tisztelt Honfitársaim!
Kocsis Zoltán játszik és vezényel. Mi több, amit a világon csak nagyon kevesen tudnak: játszik és vezényel egyszerre. Liszt és Mozart zongoradarabjai szólalnak meg. Energikusan fel-felpattan a billentyűk mellől, hogy intsen a szólamoknak. Bebizonyítja, hogy a zongora, ha másként faggatják, egy egész zenekar helyett szólhat. És fordítva: a zenekar is egyetlen hangzattá képes olvadni.
Megmutatja, hogy minden zenemű egy-egy öntörvényű birodalom: benne magasztos életfilozófia, nemzeti karakter, kibomló érzelmek, mélységes tudás. A mester vallja, mindez feltárható, megérthető, műveltséggé alakítható. Így aztán éjszakákon át vitázik, beszélget, érvel a zenéről, vagy csak hallgat a legjobb hallgatótársakkal. Nappal a televízióban beszél a Zenéről mindenkinek. Átiratokat készít, komponál, kutat, közvetít, újraértelmez, tanít és tanul tovább.
Kézről kézre adják a világ legjobb karmesterei és együttesei. Ő mégis a hosszú közös munka eredményességében hisz, így aztán zenekart alapít. Társakra talál a saját nemzedékéből és a fiatal zenészek között. Nem fárad, soha nem elégedett – elsősorban önmagával nem. Hogyan is lehetne elégedett, akinek a művészet – Pilinszky, a barát szavaival − „tüzes gombostű a fejben”. Saját bevallása szerint is könyörtelen vehemenciával, harciasan próbál, hogy a fellépésen már csak a kivívott béke érvényesüljön.
Néhány évvel ezelőtt a Brüsszeli Filharmonikusokat vezényelte. Az előadás végén megkérdeztem tőle, mennyire nehéz egy ismeretlen együttessel néhány napi gyakorlás után koncertezni. „Be kell törni őket” – válaszolta. Értetlenkedő arcomat látva, folytatta a mondatot: „sokszor mondják a próbán, hogy úgy – ahogy én kérem – nem lehet megcsinálni. Ilyenkor leülök a zongorához és megmutatom, hogy mit szeretnék. Ezután már nincs vita.”
Az „isteni egyensúlyt keresi”. Aki a földhöz ragad, nem mehet vele az örökérvényű felé. Új Bartók-sorozaton dolgozik, Bartók- szemináriumot tart, díjakat vesz át: Liszt-díjat, Kossuth-díjakat, Corvin-láncot. És még számtalan más elismerést, amiket nem vár, de elfogad. Tudja, hogy mi az élen járók felelőssége. Tudja: szólni kell, amikor mások hallgatnak. Nem rejti véka alá véleményét a világról, a közéletről, a kultúratámogatás fontosságáról, az oktatásról, az uniformizálódás, az önfeladás és az igénytelenség veszélyeiről.
Ezért válik a zenei világélvonal, a kulturális elit tagjaként is a magyarok kedvencévé. Sodró tehetségű művész, akit könnyű megszeretni érzelmes őszinteségéért, és tisztelni kell kiváló munkájáért, teljesítményéért. Zenével gyógyít. Mivel – ahogy ő mondja – „a szavak elvesztették a súlyukat”. Minden évben közös zenehallgatásra hívja a másokon segítőket és a segíteni akarókat.
Azon a május végi napon mostantól fájó lesz nem vele ünnepelni, hanem rá emlékezni.
Nehéz múlt időben szólni róla.
„Fizikai léte illékony, maradandó nyomot olyan szférában hagy, ami a természeti törvények birodalmának határain kívül esik” – írta egykor Fischer Annie játékáról.
Kocsis Zoltán fizikai léte is, ahogy minden emberé, illékonynak bizonyult. Nemsokára ott lesz a temetőben Bartókhoz közel. De már most ott van Bartók mellett. Odafent, a természeti törvények birodalmának határain túl. Kocsis Zoltán most elköszön tőlünk.
64 évesen. Éppen annyi esztendősen, mint Bartók Béla. De maradandó nyomot, örök zenét, örök jelen időt hagy ránk.
És az üzenetet: „A szavak elvesztették súlyukat, csak tettekkel lehet példát mutatni, hogy azután erőnktől és tehetségünktől függően icipicit igazítsunk a világon.”