„Nincs bennem annyi nagyravágyás, hogy előretolakodjak, de a legnagyobb mértékben megvan bennem az a nagyravágyás, hogy vállaljam, amire másnak nincs bátorsága.”
Tisztelt Megemlékezők!
Több mint száz évvel ezelőtt itt, a Duna mellett sokan ismerték azt a szorgalmas férfiút, aki 56 esztendősen költözött erre a vidékre, hogy testvére birtokait igazgassa. A következő bő négy évtized alatt Visegrád az otthona lett. Derűs öregúrként olyan volt, mint aki mindig is a hegyoldalhoz tartozott. Szőlőt gondozott, zöldséget ültetett, vetőmagokról levelezett, pontos számadást vezetett.
Írók, tudósok, politikusok látogatták: a Görgey-Latinovits-villa és annak kertje gyakran volt hangos a közéleti eszmecseréktől. Aligha olyan élet ez – gondolhatnánk –, amelyhez különösebb bátorság kell. Pedig a közel teljes évszázadnyi élet tekintélyes részéhez legalább akkora bátorságra volt szüksége, mint valaha harcolni a magyar szabadságért.
Görgei Artúr a kiegyezés után hazatérhetett. Vállalta, hogy – amire keveseknek volt bátorsága –nem tolakszik előre, nem kér nyilvános elégtételt, nem próbálja mindenáron igazolni magát vádlói előtt. Csak az számított, hogy 18 év internálás után végre itthon lehessen. Csöndes jelenléttel, munkával, igazának bizonyosságával némán fellebbezett.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Egy döntés a történelemben néha csak a rossz és a még nagyobb rossz közötti választásról szól. Az utókor mégis könnyen ítél. Immáron a maga mércéje szerint, könyörtelenül és gyakran igazságtalanul. A tények feledésbe merülnek, az érvek árnyalata eltűnik, a magyarázatok szálai felfeslenek. A megkopott valóság rajzolatában a leggyakrabban hangoztatott vélemény tűnik igaznak.
Valahogy így halványultak el a közös emlékezetből Görgei Artúr érdemei. És így fabrikált belőle bűnbakot egy keserű és igaztalan vád. Mintha kevés lett volna a csatatér fájdalmas vesztesége. Mintha egy megbélyegzett cselekedet, az árulás vádja a nemzeti tragédiát elviselhetőbbé tette volna. A magyar nemzet számunkra magasztossá nemesült élet-halál harcát személyes nézeteltérés, bizalmatlanság, komoly viták kísérték. A legnagyobbak is tudtak tévedni. Esendőségükkel és hibáikkal együtt hazájuknak mégis a legtöbbet adták.
Amikor mi, mai magyarok rájuk gondolunk, fontos, hogy legendák helyett a valóságos szereplőket lássuk. Hús-vér embereket, akik fontos döntéseik és a hazának tett szolgálataik révén hősökké váltak.
Ilyen hős volt Görgei Artúr is. Aki annyira akarta a változást, hogy szimbolikus gesztusként lemondott nemesi nevének végződéséről, és 1848-tól pontos i-vel írta azt.
Tisztelt Megemlékezők!
Görgei Artúr rendelkezett az összes fontos katonaerénnyel. Szerette a rendet, a szakszerűséget. Bátor volt, gyors és merész. Bölcs taktikus, kockázatvállaló, de sosem vakmerő. Nagy lélekjelenléttel ragadta meg a kínálkozó lehetőséget. Katonai, politikai és humanitárius szempontból mindig a legjobb döntéseket hozta.
Személyes sikere volt 1849-ben a tavaszi és a felvidéki hadjárat. Utóbbi során négyszeres túlerőt sikerült valószínűtlenül sokáig, bravúrok sorozatával, több mint egy hónapon keresztül megfékeznie. Állandó, aktív jelenléte miatt honvédjei odaadóan szolgálták – Világos mellett, a szőlősi síkon őszintén megsiratták. Ők jól tudták, hogy a magyar honvédsereg fővezére az egyetlen lehetséges, józan és igazolható döntést hozta meg. Bekerítve, utánpótlás nélkül, lőszer híján, hatalmassá duzzadt túlerővel szemben a teljes megsemmisülés várt volna rájuk. Vérontás, sok ezer halál, teljesen értelmetlenül. Görgei megkímélte 30 ezer katonája életét, és kész volt a magáét odaadni.
