Tisztelt Polgármester Úr!
Tisztelt Pécsi Polgárok!
Nekünk, magyaroknak, októberhez különös érzés tartozik. Borzongás, amit nem a tél közeledése okoz. Sokkal inkább a magyar történelem októberei. A felismerés, hogy milyen hatalmas kincs odaadni a szabadságért a legnagyobbat: az életet.
Az aradi vértanúk és 56 hősei között ott van a sírkövekből és kopjafákból kirajzolódó út: a magyar nemzet saját, temérdek áldozattal megváltott szabadságának útja. Vörösmarty Mihály a Szózat egyik versszakában egyenesen „a nagyszerű halálról” beszél. Mert ez a halál a szeretet és a ragaszkodás végső, nagy ajándéka. A Szózat azonban a „jobb kort” is reméli, amelyért érdemes buzgón imádkozni, amelyért érdemes dolgozni.
Élni és tenni a hazáért − ez sem kevesebb, mint halni érte.
Deák Ferenc jellemével, tehetségével, minden idegszálával és tudásával a hazáért, a hazának élt. A haza számára valóban minden előtt volt. A saját sorsa, a saját boldogsága előtt. „Ítéljen közöttünk a nemzet, ítéljen a história” – hangoztatta még ifjan, a reformországgyűlések egyikén. És a nemzet ítélt. Már kortársai is a haza bölcsének tekintették. Azóta pedig a magyarok egymást követő nemzedékei tisztelik így. Ítélt a história is. Ma már pontosan tudjuk, hogy higgadt személyisége, jurátus alapossága kellett a szabadsághoz.
Ha látná Deák, hogy Magyarországon hány helyen és hányféle módon faragták meg már portréját, bizonyosan zavarba jönne. Talán egy tréfával vagy találó adomával tiltakozna is. Deák Ferenctől távol állt mindennemű hiúság. Mi több, a politikai pálya kellemetlen velejárójának tekintette a kéretlen népszerűséget. A közszereplésből csak a „köz” érdekelte, a „szereplést” inkább meghagyta másoknak. Szeretett elvonulni, magányosan elmélkedni. De a nemzet ügyei nem engedték el maguktól. Visszahívták mindig, ahogy ma is újra meg újra keressük szellemi társaságát, segítségül hívjuk bölcsességét.
Ma itt, Pécsett tovább gazdagodik a tér. Kossuth, Széchenyi és Batthyány mellett Deák Ferenc is megkapja a maga méltó emlékművét. Üzenve mintegy a saját szavaival, hogy „a vélemények minden árnyalatának van képviselője”. Üzenve azt is, hogy a sokféle árnyalat végül közös képpé áll össze.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Deák higgadtsága nemcsak egy időskorra megérő bölcsesség volt. Már fiatalon, jogi és közszereplői pályája elején megmutatkozott. Tudta, hogy „a szabadság másokkal is megosztva nem fogy, hanem erősödik, és annál bizonyosabban áll, minél többen lehetnek részesei”. Ezért vallotta, hogy Magyarország jövője a szabadságjogok kiterjesztésén, a törvény előtti egyenlőségen múlik, ezek a célok pedig sosem valósulhatnak meg pusztán forradalmi hangos szóval. Jogi megalapozás, intézményi és gondolkodásbéli változás kell hozzá.
Tudta, hogy nem lehet 47 évenként egyet lépni. Ha így teszünk, Magyarország örökre ott marad a túlparton középkorias viszonyaival, és sohasem jut el a fejlődés, a modern alkotmányos lét, a polgárosodás útjára. Az ő precíz jogászi hozzáállásának köszönhető, hogy nem így lett.
Ő formálta olyanná a forradalmi törvényeket, hogy a szabadságharc leverése után sem lehetett már azokat figyelmen kívül hagyni.
Ő képviselte oly hatásosan az úrbéri viszonyok felszámolását, hogy azt visszafordítani már nem, csak kiteljesíteni lehetett.
Ő fogalmazott olyan pontosan a szólás szabadságáról, hogy a nyilvánosságot többé nem lehetett a cenzúrával elbarikádozni.
Ő volt, aki tényleg nem engedett a 48-ból. Aki a kiegyezésben az együttélés szabályaiba szerkesztette a forradalom vívmányait.
Deák Ferenc azt a bizonyos „jobb kort”, a polgári Magyarországot nemcsak remélte, de kitartó, aprólékos munkával, türelmes tudással sziklára építette. Olyan erősre, amely sokáig megtartja a nemzetet szabadságban, fejlődésben, önbecsülésben. Munkája nyomán életté vált, amiért 1848–49-ben olyan sokan meghaltak.
