„…amely állam nem tud vagy nem akar akként intézkedni, hogy (…) törvényszerűen, gyorsan és pontosan szolgáltassa ki az igazságot, azon állam ne számítson benső fejlődésre, ne számítson arra, hogy hitele mások előtt meg fog szilárdulni, ne számítson a polgárok jólétének biztonságára” – mondta Deák Ferenc nem sokkal a kiegyezés után.
Tisztelt Legfőbb Ügyész Úr!
Tisztelt Kitüntetettek!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A kiegyezésnek – vagy ahogy Deák hívta, a „kiegyenlítésnek” – nincs napra pontosan meghatározható évfordulója. Nem kötődik egyetlen dátumhoz, forradalminak mondható pillanathoz. Mégis érdemes megemlékeznünk róla. A kiegyezés – ahogy minden valamirevaló, tartós politikai vagy közjogi teljesítmény – nem egyetlen mozzanat, hanem döntések sorozata volt. Tárgyalások, megállapodások, országgyűlési viták, határozatok, törvények, uralkodói szentesítés, újabb törvények 1867-ben, januártól decemberig. Megannyi fontos lépés egy folyamatban, amelynek a végén, 18 évvel a szabadságharc leverése után, megnyílt a lehetőség, hogy Magyarország önmaga lehessen.
1867. E mozgalmas esztendő során csak a munka egy részét sikerült elvégezni, a java még hátravolt. A magyar társadalom mindennapjait kellett rendezni, amire az örökölt rendi jogalap már jó ideje elavultnak, alkalmatlannak bizonyult. Amit a reformországgyűlések a 30-as években elkezdtek, és amit az első felelős kormány 1848-ban folytatott, jogi értelemben csak 1867 után lehetett befejezni.
Modern polgári Magyarország. Ez volt a reformkor megújulási szándéka, az áprilisi törvények tervrajza, a kiegyezésnek pedig a valóságos, kézzelfogható építménye. Az első felelős kormány idején megkezdett jogalkotás csak addig juthatott, hogy irányelveket, alapvetéseket fogalmazzon meg. Az első törvények egymástól távol eső részeket igyekeztek szabályozni, amelyeket 1848-ban még nem kötött össze az általános jog erős szövete. A folytatásnak gátat vetett a szabadságharc. Magyarországnak a puszta létéért kellett küzdenie.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Egyetlen ember akadt, aki a reformkortól a nagy jogi kódexek megszületéséig a fél százados jogalkotó – vagy még inkább jogalapító – folyamatot személyében összeköti: Deák Ferenc.
Aki a vádhatósági feladatokhoz már 1848 nyarán országos közvádlókat rendelt.
Aki nem akarta csupán „nevét viselni” egyetlen hivatalnak sem. Hanem becsülettel, lelkiismeretesen vállalta annak minden felelősségét.
Aki vallotta: „a jog, mely nem érvényesíthető, aligha többet ér az üres szónál”.
Aki a kiegyezést csak a már korábban megszerzett jogok visszaállítása alapján tudta elképzelni.
És aki 1867-et követően az igazságszolgáltatás célszerűbb átalakítását és kódexeinek megalkotását sürgette.
Deák az értékeken nyugvó állami működés szószólója volt, aki tehetségével, tudásával, minden idegszálával a szabadságjogok kiterjesztésén, a törvény előtti egyenlőség megvalósításán munkálkodott. Az idő Deák politikáját igazolta. Ma már tudjuk, hogy amit Kossuth „jogfeladásnak” érzett, az éppen a jogok megadásának és kiteljesítésének forrása lett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a példátlan fellendülés, amely a 19. század utolsó harmadát jellemezte. Végre versenyképes ipar, világszínvonalú tudomány, fejlett közút- és vasúthálózat, modern oktatás, prosperáló mezőgazdaság született. Hazánkat az őt megillető helyre emelte a magyarok tehetsége, munkabírása, vállalkozó kedve, innovatív gondolkodása. Úgy is mondhatnánk: valósággá lett Széchenyi álma.
