Deák Ferenc néhány esztendővel a levert szabadságharc után, a kiegyezés nehéz munkájának kezdetén, így fogalmazott: „Első és legszentebb kötelességünk (…) minden erőnket, minden tehetségünket arra fordítani, hogy Magyarország Magyarország maradjon”.
A 20. század végi, rendszerváltó nemzedéknek talán még ennél is nagyobb kihívás jutott harminc esztendővel ezelőtt. Azért kellett megküzdenünk, hogy Magyarország ismét Magyarország lehessen. Haza, melyet mindannyian magunkénak mondhatunk. Független ország, amely nem kiszolgálója, nem csatlósa senkinek. Közösség, ahol a hazaszeretet nemcsak az emberek hűségét jelenti, hanem azt is, hogy az állam is hűséges a polgáraihoz.
Magyarországot 1989-ben a nyilvánosan megélt gyász ébresztette föl több évtizedes tetszhalott állapotából. Míg Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése a lelkekben hozta el a fordulatot, az Ellenzéki Kerekasztal az alkotmányos átalakulást készítette elő.
A politikai rendszerváltásban ott volt a sóhajtva reménykedők évtizedes türelme, a változást akarók hangos kiáltása, a közélet színpadára lépők tenni akarása és a fejüket politikaformálásra adók elszántsága.
1990 tavaszán – 45 év után – ismét szabadon választhatott az ország, de a munka dandárja még hátravolt. Az új törvényhozásra várt, hogy létrehozza hazánk demokratikus intézményeit, Magyarország minden polgára számára biztosítsa a régóta vágyott szabadságjogokat.
Az új képviselőkre várt, hogy hétmérföldes léptekkel induljanak el azon az úton, ahol gazdaságunk piac-, verseny- és magántulajdon-alapúvá válik; ahol új, erős, egyenlő felek közötti szövetségeket kötünk; ahol a határok átjárhatóvá válnak; ahol tagjai leszünk a NATO-nak és az Európai Uniónak. Amikor Magyarország ismét Magyarország lesz.
Tisztelt Ház!
A magyar közjogban egyedülálló, ami 1989–90-ben Magyarországon történt. Az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain, majd a háromoldalú politikai egyeztetéseken néhány hónap alatt sikerült Magyarország új politikai rendszerének intézményes kereteit megalkotni. A tárgyalásokon egyszerre támaszkodhattunk Magyarország közjogi hagyományaira és a nyugat-európai alkotmányos megoldásokra.
Kevesen tudják, de hazánkban például a közpénzek elköltését már 1870-től ellenőrizte az Állami Számvevőszék. Mint ahogy a törvényhatóságok – ma úgy mondjuk önkormányzatok – munkájának törvényi szabályozása is 1886-ra nyúlik vissza. De építettünk 1945 utáni közjogi megoldásokra is, például amikor az Elnöki Tanács helyett a köztársasági elnök jogintézményét alkottuk újra.
Más országok tapasztalatai, megoldásai jól egészítették ki a magyar hagyományokat. Így lett jogrendszerünk része a német mintára honosított konstruktív bizalmatlansági indítvány, az osztrák-német modellt követő alkotmánybíróság vagy az elsőként Svédországban fölállított ombudsmani rendszer.
Az Ellenzéki Kerekasztalnál megkezdett – és a 89-es Országgyűlés által szentesített – munkát az új Országgyűlés teljesítette ki. Már 1990 júniusában sor került az első alkotmánymódosításra, amit az év végéig öt további követett. Mindössze néhány hónap alatt kellett megalkotni az őszi önkormányzati választások intézmény- és szabályrendszerét. Az első Országgyűlésnek ki kellett alakítania egy modern jogállam igazságszolgáltatási rendszerét (bíróságokról, ügyészségről, ügyvédekről, közjegyzőkről szóló törvények). Meg kellett alkotni a tervgazdaságot felváltó piacgazdaság jogszabályait (gazdasági törvény, versenytörvény, csődtörvény, gazdasági kamarákról szóló törvény, pénzmosás elleni törvény). El kellett fogadni a földrendezés, földkiadás, földhasználat új szabályait. Újra kellett szabályozni a munka világát. Rendelkezni kellett az egyházi ingatlanokról. Sok-sok órát szántunk a kárpótlás kérdésére. De az állami ünnepek, szimbólumok törvényi szabályozása is megoldásra várt.
30 évvel ezelőtt az Országgyűlés alakuló ülésén, de még az első ciklus utolsó ülésnapján is joggal idézhettük volna Kossuth Lajost. Aki 1848 júliusában, Magyarország első népképviseleti országgyűlésében azt mondta: „Lehetetlen nem hinnem, lehetetlen nem meggyőződve lennem, hogy bármiben különbözzenek is a vélemények e házban, a haza szent szeretete, a haza becsületének, a haza önállásának, a haza szabadságának oly érzete, hogy azért utolsó csepp vérét is kész a ház feladni: ez mindnyájunkkal közös.”
Eltelt 30 év. A mai Országgyűlésben zajló vitákhoz inkább egy másik Kossuth idézet illik, amit a veszélyhelyzeti törvény kapcsán már figyelmükbe ajánlottam. „…az országgyűlés politicáját azon magasságra méltóztassanak felemelni, mellyet az idő elénkbe szab. (…) emeljük fel politicánkat a körülmények szinvonalára…”.
