Háború volt. Amikor – ahogy a Cicerótól ránk maradt szállóige mondja – hallgatnak a múzsák. Az ostromlott város szívében az Ybl-palota falai időnként megremegtek az ágyúdörgéstől.
Az Opera színpada, nézőtere üres volt. Nem úgy a pincéje! Az Andrássy úti pincerendszer egyetlen hatalmas óvóhellyé változott.
Több százan – környékbeliek és operaházi dolgozók – várták itt a háború végét. Oldandó a kényszerű összezártság és a jogos félelem szorongásait, a pincelakó művészek időről időre rögtönzött koncerteket adtak. Így hangzott fel a Missa brevis egy roskatag harmóniumon – az alsó ruhatárban.
Február végén pedig ugyanott megtartották az első „előadást”. Kodály Zoltánnal, Székely Mihállyal, Fricsay Ferenccel.
A produkció minden szükséges kelléket és megszokott operaházi eleganciát nélkülözött. Mégis a legtöbbet jelentette akkor.
A túlélést.
A reményt.
Az életet.
A folytatást.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mennyi mindent látott, mennyi mindent átélt ez az épület!
138 esztendő háborúit és forradalmait. Hódítókat és változó államformákat, megszállást és visszanyert szabadságot.
Megannyi, az operajátszásba virágkort hozó igazgatót és bizonyosan néhány méltatlant is. Régit és újat, konzervatív stílust és haladót. Saját műveiket vezénylő szerzőket, ünnepelt vagy épp csalódást okozó világsztárokat, társulati botrányokat.
Volt idő:
Amikor az énekesek közül többen még párbajjal gondolták megoldani a szakmai becsületbe vágó vitákat.
Amikor a zenészek bosszúságukban gorombaságokat írtak Bartók Béla kottáira.
Amikor sokadszorra is újra kellett gondolni a repertoárt, újraépíteni a társulatot.
De végül mindig győzött az érték.
Előbb-utóbb győztek azok, akik az Operát a legjobban, a legigényesebben akarták művelni. Akik tudták: hogy az épület Ferenc József akaratának megfelelően ugyan kisebb lett, mint a bécsi, de azért szebb… Akik tudták, nem csak az épületnek, de az itt bemutatott előadásoknak is fel kell venniük a versenyt Európa legjobbjaival. Akik tudták, hogy az építők neve is örökre fennmarad.
Mert csak a tehetség, a szorgalom, az alkotás, az értékteremtés képessége számít.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Manapság, amikor sorra emelkednek, újulnak, szépülnek kulturális intézményeink, érdemes felidéznünk, miben is hiszünk, amikor a művészeteknek méltó otthont építünk vagy újítunk fel.
Az elmúlt években választ kaptunk jó néhány kérdésre. Miért öröm, ha Európa egyik impozáns szobormásolat-gyűjteménye végre méltó helyet kap a felújított komáromi Csillagerőd falai között. Miért jó, hogy a lepusztult vasúti járműjavító helyén épült Eiffel Műhelyházban helyet kap az Opera kelléktára. Miért érdemes időt, pénzt áldozni olyan vonzó, látványos helyekre, mint a Magyar Zene Háza. Miért fontos, miért növeli nemzeti önbecsülésünket, hogy régi fényében pompázhat a Pesti és a Budai Vigadó, a Szépművészeti Múzeum román kori művészetcsarnoka, a Magyar Nemzeti Múzeum kertje, vagy Ybl Miklós Várkert Bazára. Miért kell új otthon könyvtárnak, színháznak, múzeumnak, kultúrháznak és kiállítótérnek a fővárosban, országszerte és a határon túli magyarlakta területeken.
Miért?
Mert mindez felemelő, mert léleknemesítő, mert léptéket ad az embernek. Értéket őriz, élményt kínál, igényességre és hagyománytiszteletre tanít.
Tisztelt Ünneplő Közösség!
A Magyar Állami Operaház majd’ másfél százados történetének halhatatlanjai megtisztelő címet kapnak: örökös taggá válnak.
Örökös tagok. Karmester, igazgató, balettművész, énekes. Megannyi lenyűgöző egyéniség, tehetség. Akik mindig egy társulat, egy közösség részeseként alkottak maradandót. A színpadon, a műhelyben, a pulpituson, a zenekari árokban, vagy a balett-teremben. Szólisták és kórustagok, magántáncosok és hangszeres művészek, varrónők és díszletmozgatók együtt hozzák létre a csodát.
Kívánom, hogy ez még milliónyi estén át így legyen. Az Opera történelmi korokon átívelő, örök jelenében.