Őt, aki sorra vállalta azokat a feladatokat is, amelyeket tehetsége sokszorosan meghaladott. Aki a napi tíz órákat igénylő hivatali munkái mellett írt és fordított, de mindenekelőtt családjának élt. Aki teljes magányban, könyvekből tanult meg angolul – de úgy, hogy Hamlet még évszázadokig az ő szavaival fogja kérdezni tőlünk, magyaroktól:
„Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
/ Balsorsa minden nyűgét s nyilait”.
Aki a döblingi csendet megtörő Széchenyitől kapott erőt, hogy bátran leírja: „Király, te tetted ezt!”. Aki valósággal belebetegedett abba, hogy nem utasíthatja vissza az uralkodó kegyes ajándékát. Aki, bár szívével kétkedett, eszével támogatta a kiegyezést. És aki az akadémiai üléseken unalmában Jókaival tréfálkozó cédulákon levelezett. Akit Eötvös azzal védett mások előtt, hogy társaságkerülő ember, de mogorva csöndessége mögött talpig becsületes. Aki szeretett leánya halálát súlyos költői csönddel gyászolta éveken át, s csak annyit tudott papírra vetni, amikor újra és újra az írással próbálkozott: „Nagyon fáj! nem megy”. Akit betegsége és bánata másoknál gyorsabban öregített.
Arany Jánost hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára. Oly nagy, amelytől bizonyosan irtózott volna. Deák Ferenc halála óta magyar sírt ekkora sokaság nem állt körbe.
Legtöbben a népszerű, népies epikai hősköltemények és lírai balladák zseniális költőjét gyászolták benne. A lenyűgöző tárgyi tudású és páratlan szókincsű poétát. Az erkölcsös, szelíd embert, a „kapcsos könyv” melankolikus alkatú, fanyar verselőjét csak kevesen. Erről az oldaláról nem sokan ismerték.
Utolsó útja még a temetőbe, de onnan már az öröklétbe, a nemzet emlékezetébe vezetett.
Mily pontosan fogalmazta meg ezt is:
„Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;”
Igen, Arany János ma is velünk, hatása bennünk van. Emberöltőkre a magyar irodalom mércéjévé vált. Szállóigévé lettek sorai. Nélküle szegényebbek lennénk, szegényesebben tudnánk kifejezni magunkat édes anyanyelvünkön.
1893 óta szobra ott áll – pontosabban: ott ül – a Nemzeti Múzeum előtt. Mintha csak azt üzenné ezzel a testtartással, hogy az is részese lehet a heroikus küzdelmeknek, aki nem harcol az első sorban, csak ír – de maradandót. Hogy nemcsak karddal és harci kürttel lehet nemzetet szeretni, óvni és menteni, hanem szent aggodalommal is. Hogy a méltósággal, szerényen végzett munka ér annyit, mint a zajos siker: becsüljük hát az ősz bárdok énekét.
Mintha azt üzenné,
hogy végzetesen elveszítünk valamit, ha már a tőmondatainkat is szilánkosra törjük.
Hogy hétköznapi harcaink sokszor fület és lelket sértő hangjaira gyógyír a szép magyar vers.
És hogy az emberi érzelmek zavarba ejtő sokfélesége megérdemli az igényes nyelvi kifejezést.
Hogy van helye a „gyöngéd szó”-nak akkor is, ha mások „a hont ordítva szeretik”.
Arany Jánosnak nem kellett magaslatra állnia, sem nagyot kiáltania. Hangja ültő helyéből, az íróasztal mellől, a nagyszalontai házból, a nagykőrösi katedráról, a szerény akadémiai szobából, a Margitsziget fái alól is messzire hallatszott. S ha jól figyelünk, bizony hallatszik ma is.
A Múzeum körúton sétálva szobra csak röpke pillanatra tűnik elénk. Ha igazán látni akarjuk, arra időt kell szánnunk. Születésének 200. évfordulóján érdemes közelebb lépnünk hozzá.
Mert közös jövőnk, a haza sorsa bizony nemcsak az anyagi jóléten, a gazdasági fejlődésen, a nemzeti összterméken, vagy látványos sikereinken múlik. Hanem azon is, hogy megbecsüljük-e nagyjaink teljesítményét, emlékezünk-e rájuk, és tanulunk-e tőlük? Megfogadjuk Arany János intését, hogy a
„Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, /
Ember lenni mindég, minden körülményben”?
Használjuk-e anyanyelvünk árnyalatait, gazdag szókincsét? Olvasunk, mondunk, hallgatunk-e verseket, Arany költeményeit? Halljuk-e Edward király fakó lovának lépteit, és megrendülünk-e a vértanúk dalán? Felismerjük-e Toldi alakját, egyre több emberöltő messzeségében? Értjük-e, mit jelent az, kinek nyakán ül a búja, s „oldalát kikezdte annak sarkantyúja”.
A választ Arany János adja meg!
„Félre, kishitűek, félre! nem veszett el –
Élni fog nyelvében, élni művészettel
Még soká e nemzet!”
