1914 nyarán szerte Európában ujjongó tömegek fogadták a háború kitöréséről szóló híreket. A ránk maradt filmhíradók nem megrendezett jeleneteket mutatnak. Hullottak a virágok, szóltak az indulók, hadi sikerekre vágyó katonák parádéztak. Néhány hetes kalandra számítottak, csak a legpesszimistábbak gondoltak arra, hogy a háború akár fél évig is eltarthat.
Ez a hangulat magával ragadta a kor kiemelkedő szellemi nagyságait is. Közülük voltak, akik nagyszerűnek, csodálatosnak, szépnek, testvérinek nevezték a háborút.
Kevesen akadtak, akik a háborút az első pillanattól Európa és az európaiság fenyegetésének tekintették, még kevesebben, akik hangot is adtak aggodalmuknak. Romain Rolland, Jean Jaures, Thomas Mann, nálunk Ady Endre.
Kevesen – fájdalmasan kevesen – mondták ki, hogy a háború sem nem nagyszerű, sem nem csodálatos, sem nem szép, még csak nem is testvéri!
A háború szörnyű!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mai szemmel érthetetlennek tartjuk azt a vakságot, ami 1914 nyarának végén a frontokra készülő milliókat jellemezte. Az akkor kezdődő háború folytatását és következményeit ismerve döbbenten olvassuk a háborús lelkesedés szavait.
Hihetetlen, hogy ilyen lelkesedéssel indultak milliók a lövészárkok poklába. De rövidesen mindenkinek rá kellett döbbennie, hogy a háború más, mint a díszszemlék forgataga. A valóság sokkal borzalmasabb. Az 1914 nyarán hadra kelt hétmillió emberből az év végére egymillió már nem élt.
Néhány hónap elég volt ahhoz, hogy a dalolva frontra induló életerős, fiatal férfiakból hősi halottak legyenek. Ez a néhány hónap elég volt ahhoz, hogy szerte Európában milliónyi család sirassa az elvesztett fiút, férjet, apát. Európa megtanulhatta, hogy a „háborús gyűlölködés gyorsan mar, és lassan gyógyul” – ahogy John Keegan, az egyik legismertebb angol hadtörténész írta.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Egy évvel ezelőtt a doberdói fennsíkon álltam egy katonatemető néma sírkövei mellett. Nevek és évszámok közé zárt, korán félbeszakadt sorsok.
Ilyenkor elnémul az ember. Oda képzeli magát a háborús pokolba, a pusztulás közepére. Az áldozatok emléke előtti tisztelgésem során megrendülésemet fokozta a kontraszt, ami az idillien szép tájak és a sírok rejtette tragédiák között feszült.
Most is hasonlót érzek. Különleges atmoszférát sugárzó, igazi mediterrán táj, szikrázóan kék ég, türkiz színű, csillogó tenger. És fájdalmas emberi tragédiák.
Az itt nyomorultul elpusztult tízezrek nem gyönyörködtek e sokféle szépségben. Számukra itt lenni maga volt a pokol, ahogy az volt az idevezető út is, melynek során többen vesztek oda, mint az itteni járványokban.
A Szamársziget, Asinara fájdalmas titkát évtizedeken át csak a tömegsírok ismerték. A lágerek évszázadának szörnyűségei között a 20. század mellékszereplőivé váltak az itteni áldozatok. Pedig az I. világháborúban, a négy év során naponta hatezer katona halt meg.
Semmivé vált a „Ne ölj!” parancsa, az áldozatokkal együtt porladt el az emberi élet szentsége, az élet tisztelete.
Itt, Asinara fogolytáborának emlékhelyén az emberi szenvedésre kell emlékeznünk, még akkor is, ha ma már tudjuk, hogy a legtöbb áldozatot az idáig vezető út követelte.
A balkáni halálmenet mártírjainak többsége hevenyészett, többnyire jeltelen, út menti sírokban nyugszik. Amikor most fölavatjuk az egykori hadifogolytáborban elpusztultak emlékművét, rájuk is emlékeznünk kell.
Emlékezzünk a családok szenvedésére, a holtig hordozott sebekre! Adjuk meg a kései tiszteletet minden hősnek és áldozatnak!
És mondjunk köszönetet! Köszönetet azoknak, akik egykor segítettek a foglyoknak, és azoknak, akik ma sem hagyják elfelejteni az egykori szörnyűségeket! Azoknak, akik ápolják a katonatemetőket, az egykori tragédiák emlékhelyeit.
Amikor a harcok, a halálmenetek, a lágerek és járványok felfoghatatlan számú áldozatára emlékezünk, egyetlen dologra mindig gondolnunk kell! Arra, hogy mi – unokák és dédunokák – mindent megteszünk, hogy hasonló tragédiák soha ne következzenek be.
„legyen könnyű nekik a föld!” – „Sit tibi terra levis!”