„…panaszkodni nem hallottam… nem hallottam tőle azt sem, hogy ellenségeit, hóhérait elítélte vagy kárhoztatta volna.
Szavai és magatartása, egyszóval életpéldája egy teljesen új világot nyitott meg előttem.
Mintha új reményt kaptam volna az élethez, új hitet ahhoz, hogy ki kell bírnom a fogság minden szenvedéseit, hogy haza kerülhessek egyszer…”
„…János bácsitól én, a dunántúli árva fiú nemcsak történelmi leckét kaptam együttlétünk ideje alatt.
Leckét kaptam a magyarsággal való együttérzés és felelősségvállalás megindító példájából is.
Bár önmaga helyzetét mindig szűkebb családja, a felvidéki magyarság helyzetéhez mérte, féltő aggodalommal beszélt a „nagy magyar család” sorsáról, jövőjéről is.
Arról beszélt nekem, hogy bárhol vagyunk a világon, mindenütt ehhez a nagy családhoz tartozók vagyunk, ezért kell, hogy éljünk, dolgozzunk, és ha kell, akár szenvedjünk is…
Biztos voltam benne, hogy szenvedéseit is felajánlotta ezért a népért.
Az én szememben János bácsi, ott a szovjet gulagok poklaiban a magyarság szenvedő Krisztusává magasodott.
Rabtársai szemében az igazi, hűséges Krisztus-követés példájává magasztosult. (…).
Hiszem azt, hogy ha én már nem is, de akik e visszaemlékezést olvassák, a jövőben meg fogják érni a mártír országgyűlési képviselő, Esterházy János teljes rehabilitálását.
E rendkívüli adottságú mártír igaz embert én századunk legnagyobb magyarjának tartom.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni nagy és erős hitét, Istenbe vetett bizalmát, egyeneslelkűségét és hazafiságát…”
Esterházy Jánost „… a nehéz északi sarkköri körülmények közötti szenvedéseiben is igaz, nemes lelkű, keresztény magyarként, mások iránti szeretetből vezeklő szent emberként ismerhettem meg…”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Merítsünk erőt Esterházy János emberi tartásából!
Adjuk át hitét gyermekeinknek!
Minden esztendőben emlékezzünk meg róla!
És keresztényi türelemmel várjuk a pillanatot, amikor a történelem igazságot szolgáltat számára.
Nem tudhatjuk sem a napot, sem az órát – ahogy az írás fogalmaz –, de meg fog történni.
