Miközben egyébként van egy jó példa, amiből tanulhatnánk: kísértetiesen hasonló a helyzet, mint az ózonréteg károsodása során volt. Emlékeznek nyilván arra, hogy az úgynevezett klór-fluor-karbon gázok – vagy röviden csak CFC gázok – milyen kárt okoztak a Föld ózonrétegében. Az ötvenes évektől kezdték ezeknek a gázoknak az alkalmazását, és 30 esztendő elegendő volt ahhoz, hogy az Antarktisz fölött már 40 százalékos ózonréteg-károsodást mérjenek. És elegendő volt ahhoz, hogy ennek az egészségügyi konzekvenciáit is minden ország lakói – nyugodtan mondhatom – a saját bőrükön érezzék, hiszen a bőrrákban szenvedők száma jelentősen nőtt. Az utolsó pillanatban Montrealban sikerült megállapodni, betiltottuk ezeknek a gázoknak a használatát, és 35 év elteltével, a múlt héten született meg az első jelentés, ami az ózonréteg újabb erősödéséről, vastagodásáról, regenerálódásáról ad hírt. Pedig politikai szűklátókörűségben egyébként akkor sem volt hiány. Egy apró történetet hadd idézzek Önöknek: Donald Hodel, Ronald Reagan amerikai elnök akkori belügyminisztere azt mondta, hogy úgy kellene védekezni az ózonréteg károsodásával szemben, hogy mindenkinek nagykarimájú kalapot és sötét napszemüveget kellene hordania.
De hát miért várjuk meg tisztelt Hölgyeim és Uraim, amíg a széndioxid-koncentráció a levegőben hasonlóan súlyos helyzetet eredményez, mint amit az ózonréteg sérülése okozott? Miért ne lehetne a következő év végén Párizs a második Montreal, vagy hasonlóan sikeres, mint amilyen Montreal volt?
A baj nagyobb, mint gondolnánk. Az a cél, amit eddig elérendőként, a tárgyalások kívánatos eredményeként fogalmaztunk meg, hogy 2 foknál ne legyen magasabb a földfelszín hőmérsékletének emelkedése – ma már, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a tudósok véleménye szerint is illúzió.
Szintén néhány nappal ezelőtti hír: soha nem volt olyan nagy a széndioxid-koncentráció a levegőben, mint a tavalyi esztendőben. És ma már a tudósok azt mondják, hogy ha holnap vagy holnapután meg is állapodnánk, az elmúlt évek és a ma felelőtlenségének következményeit még évtizedek múlva is érezni, a saját bőrünkön tapasztalni fogjuk árvizek, tájfunok, egyre szélsőségesebb időjárási jelenségek formájában. Meg kell barátkoznunk a gondolattal – nehéz ezt megtenni, belátom –, hogy sajnos a következő generáció, a gyermekeink generációja életének a részévé fog válni mindez. Nem tudjuk elkerülni, nem tudjuk megúszni, hogy felelőtlen környezeti politikánkért a természet benyújtsa a számlát. Ma már nem elég csak a kibocsátást, a szennyezést csökkenteni, nem elég erről megállapodni, de fel kell készülni az egyre súlyosabb természeti katasztrófákra is.
Meg kell szívlelnünk Nicholas Stern nyolc évvel ezelőtt megfogalmazott tanácsát, aki azt mondta, hogy ha nem költjük megelőzésre nemzeti össztermékünk, a GDP egy százalékát, akkor a kár, a környezeti kár, amit ennek következtében elszenvedünk, akár a GDP 20 százalékát is elérheti. Az imént említettem Önöknek New York példáját. Néhány százmillió dollárral el lehetett volna kerülni a 20 milliárd dolláros kárt. New York példája is azt bizonyítja, hogy nem a huszonnegyedik, hanem a huszonötödik órában vagyunk. A találkozóknak, a mai tanácskozásnak is otthont adó metropolis két évvel ezelőtti tragédiája is igazolja Vegetiusnak a helyzetre aktualizált mondását: „Ha nyugalmat akarsz, készülj a katasztrófákra.”
Köszönöm, hogy meghallgattak.
(Szerkesztett változat.)
