Tisztelt Elnök Úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
„Ha békét akarsz, készülj a háborúra!” – Vegetius több mint 1600 évvel ezelőtt vetette papírra ezeket a gondolatokat.
Sokan és sokszor idézték ezt a mondást, és ha azt gondolnák, hogy ezt követően a Föld háborúiról, fegyveres konfliktusairól szeretnék beszélni, akkor tévednek. Ehelyett egy olyan háborúról szeretnék beszélni most Önöknek, ahol bizony vesztésre állunk. A környezetünkkel szembeni háborúról, és a saját természetünkkel folytatott viaskodásról.
Két nappal ezelőtt ebben a teremben sokan hallották Ban Ki Mun főtitkár úrnak, Obama úrnak és másoknak a szavait, amelyek a klímaváltozásról, a klímaváltozás következményeiről szóltak. Nagyon részletes adatokat hallhattunk arról, hogy milyen súlyos a helyzet. Össze kellene fognunk, meg kellene állapodnunk. Mióta készülünk erre!
De mikor is kaptuk az első jelzést, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy baj van vagy baj lehet? Talán kevesen tudják, hogy az első jelzést 1896-ban egy svéd tudós fogalmazta meg, aki akkor már leírta, hogy a széndioxidszint növekedése a légkörben hőmérséklet-emelkedést okozhat. Hatvan évvel később már pontos mérési eredményeink is voltak mindennek bizonyítására, de még 30 esztendőnek kellett eltelnie, hogy itt, az ENSZ-ben nem megállapodásra jussunk, hanem felismerjük, hogy a jövőben a probléma kezelésére valamilyen megállapodásra lesz szükség. És ezt követően még eltelt 10 év, mire eljutottunk a kyotói megállapodásig. Az első felismerés és a kyotói megállapodás között kereken egy évszázad telt el!
Kyotót követően se szeri, se száma nem volt konferenciáknak, tudományos tanácskozásoknak, politikai meetingeknek. Az elmúlt évtizedekben sokan, sokszor beszéltek a klímaváltozás következményeiről, és arról, hogy valamit tenni kell. A helyzet azonban mégis egyre rosszabb lett. Egyetlen adatot hadd ajánljak az önök figyelmébe: 1990 óta, az elmúlt huszonöt esztendőben – minden fogadkozás és a kyotói megállapodás ellenére is – 30 százalékkal nőtt a légkör széndioxid-koncentrációja.
Pedig a természet újra és újra figyelmeztet bennünket! A tudósok által megjósolt szélsőséges időjárási események gyorsuló ütemben követik egymást. Szemléltetésképpen hadd említsek Önöknek néhány példát a tavalyi esztendőből! 2013-ban Indiában, Uttar Pradesh államban januárban fagyott. Korábban erre soha nem volt példa. Finnországban viszont, a Lappföldön –nem mediterrán vidék – már tavaly májusban 31 fokot mértek. Betlehemben tavaly fehér karácsony volt, amire emberemlékezet óta nem volt példa. Viszont tavaly nyáron Ausztráliában 90 nap alatt 123 időjárási hőségrekord dőlt meg.
Európában a Duna, Európa legnagyobb folyója is újra és újra figyelmeztet bennünket. Egy magyar példát hadd ajánljak az Önök figyelmébe: a második világháború előtt a Duna, bár sokszor megáradt, de sohasem érte el a 8 méteres árvízszintet. Az elmúlt 10 esztendőben viszont négy alkalommal volt 8 méternél magasabb Budapestnél az árvíz szintje, sőt, tavaly közel volt a 9 méterhez.
Árvizek, tájfunok, szélsőséges időjárási jelenségek ott is, ahol korábban erre nem volt példa, és olyan időben is, amire még sohasem került sor.
Itt vagyunk New Yorkban. Két évvel ezelőtt a Sandy hurrikán 20 milliárd dollár kárt okozott ennek a városnak, több mint 40 ember halt meg. Annak ellenére történt ez a kár, hogy előtte már hosszú éveken keresztül figyelmeztették New York város vezetését a tudósok, hogy baj lesz, meg kellene erősíteni a védműveket. Ezt meg lehetett volna tenni néhány százmillió dollárból, ehhez képest a kár ennek a sokszorosa. Nem véletlen, hogy tegnapelőtt hallhatták: New York hivatalban lévő polgármestere ma már fogadkozik, hogy bizony egy emberöltő alatt, a következő 35 évben 80 százalékkal fogják csökkenteni New York széndioxid-kibocsátását.
Az elmúlt napokban sokszor beszéltek arról, hogy készülünk a jövő évi párizsi konferenciára, meg akarunk állapodni. Ban Ki Mun főtitkár úr – minden köszönetet megillet az ő eddig elvégzett munkája – mindent megtett annak érdekében, hogy Párizsban közös nevezőre jussunk. De az a kérdés, hogy mi, a tagállamok, tisztelt Hölgyeim és Uram, mindent megtettünk-e, mindent megteszünk-e annak érdekében, hogy Párizsban majd sikeres megállapodásra jussunk? Az elmúlt napok felszólalásai nem tettek túlzottan optimistává. A felelősséget elhárító – és nyugodtan mondhatom –, politikai rövidlátásról tanúskodó felszólalások nem nagyon kecsegtetnek a jövő évi megállapodás esélyével.
Pedig hát miért nem hallgatunk az okos szóra? Miért nem hallgatunk tudósainkra? Miért nem vesszük észre, miért nem fogadjuk el a ma már evidenciának számító tudományos eredményeket? Miért nem vesszük észre bolygónk jelzéseit? Miért nem értünk a környezetünktől kapott egyre súlyosabb pofonokból? És miért nem okulunk saját példánkból?
