Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az elmúlt évtizedek és évszázadok történetei valójában a két nép ezredéves közös reményének a történetei. Annak a közös álomnak a történetei, amely szabadságvágyunkban, függetlenségünkben, európai államiságunkhoz való ragaszkodásunkban gyökerezik. Mindez igazi történelemformáló erőnek bizonyult mindkét nemzet életében.
A lengyelek és magyarok szabadságszeretete nagyban járult hozzá Európa újraegyesítéséhez és megújulásához.
Ennek köszönhető, hogy ma már mindkét ország az Európai Unió és a NATO tagjaként mélyítheti tovább ezredéves kapcsolatát. Annak a barátságnak a történetét, amely térségünk sok más népe számára is követendő példát jelenthet.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az idők során sok történész, sok kutató igyekezett megfejteni a lengyel és a magyar nép közötti lelki rokonság kódját. Való igaz, hogy lehetnek, és minden bizonnyal vannak is ennek földrajzi, vallási, gazdasági, kulturális okai is, de tartok tőle, hogy aki a részletekben keresi az igazságot, nem biztos, hogy képes meglátni a lényeget. Mert vannak dolgok, amiket csak a szívével lát meg az ember.
Valahogy úgy, ahogy a legszebb szavú magyar író, Krúdy Gyula sejtette meg ennek a közös lelkiségnek a lényegét, amikor azt írta: „Talán két más nemzete nincsen a világnak, amelyeknek hagyományaiban, mesemondásában annyi gondolat élt volna a szabadságról, erről a csodálatos csillagról, amelyet a Kárpátok felett láttak tündökölni mindig azok, akik a nagy hegyektől északra vagy délre laktak.”
Krúdy rólunk ír. Lengyelekről és magyarokról.
Népeinkről és országainkról, melyek barátságát nehéz szavakba önteni. Hiszen a barátság nem a szavakban lakik, hanem közös történeteinkben, közös emlékeinkben, egymás iránti érzéseinkben.
Így azokban az egri történetekben is, amelyek az öt évszázaddal ezelőtti időkig nyúlnak vissza, és amelyeket a törökök ellen magyar földön harcoló lengyel költő, Adam Czachrowski is megénekelt, amikor Eger várát „a vitéz emberek bátor iskolájának” nevezte.
Miként azoknak a történetei is minden szónál ékesszólóbban szólnak erről a barátságról, akiket a második világháború idején fogadott be ez a város.
Ezek azok a dolgok, amelyek minden szónál pontosabban fejezik ki, hogy mi is az, ami összeköt bennünket.
Kedves Barátaim!
Tegnap megható, szép ünnepség során avattuk fel Komorowski elnök úrral Korompay Emánuel budapesti emléktábláját.
Egy lévai születésű tanáremberét, aki lengyel hazafivá vált, nem keveset tett a két nemzet közeledéséért, és a sztálini terror katyni áldozatainak egyikeként vesztette életét.
Akinek lengyel felesége Auschwitzban pusztult el, egyik lánya egy lebombázott hadikórházban, másik lánya pedig az ellenállás harcosaként a Gestapo kínzókamráiban halt mártírhalált. A család ötödik tagja élte túl ezt az időszakot.
Egyetlen család fájdalmas sorsában így jelennek meg a magyarok és a lengyelek 20. századi közös tragédiái.
Azé a két nemzeté, melynek szoros kapcsolatáról a híres lengyel költő, Stanislav Worcell így írt: „Magyarország és Lengyelország két örök életű tölgy, melyek külön törzset növesztettek, de gyökereik a föld alatt összekapcsolódtak és láthatatlanul egybefonódtak.”
Köszönöm, hogy gondolataimat megoszthattam Önökkel!
(Szerkesztett változat.)
