„Olykor úgy érzem, még nem volna lehetetlen oly művet produkálnom, mint a Toldi volt. Teljesen meg vagyok róla győződve.
De minek? de kinek? e gondolat nehézkedik ólomsúlyosan tollamra, valahányszor kezembe fogom, valahányszor egy pár versszakot leírok.
S így költeni lehetetlen. Ezért a Toldi második része talán sohasem fog elkészülni.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Arany Jánost élete során gyakran gyötörték kételyek.
1853 nyarán barátjának, Tompa Mihálynak panaszolta el, milyen nehéz a Toldi után megírni bármit. A Toldi estéje ekkor már évek óta megjelenésre készen állt, de a Toldi szerelme három évtizedig készült.
Arany János számára nem a munka folytatása volt a legnehezebb. Sokkal nagyobb tehernek bizonyult 1849 után folytatni magát az életet.
A Toldi a 48 előtti világhoz tartozott. Ekkor hozott sikert, figyelmet, felkérést, rajongást, Petőfi barátságát.
Arany Jánosnak viszont élnie, dolgoznia, alkotnia kellett a vesztes forradalom után is. Amikor minden bizonytalanná lett.
Arany János tudta: a hazát szolgálni kell, és érezte: a múzsát elűzni pedig hasztalan.
Kiváltképp, ha az ember olyan remekműre képes, mint a Toldi.
Egy olyan ember számára, mint Arany János volt, a sikerhez hozzátartozott az aggodalom: vajon betöltheti-e irodalmi hivatását, amit az első mű jelölt ki számára.
„…minden új dicséret, ami a Toldira irányoztatik, rám nézve szemrehányást foglal magában, mert még most is ama szép reményeknél vagyok…” – írta.
Tudjuk, a Toldi nem maradt magányos remekmű. Nemcsak a folytatás született meg – a trilógia harmadik darabja még sok bíbelődéssel, vívódással –, hanem a népszerű epikus Arany mellett megmutatkozott egy, a közvélemény által kevésbé ismert, talán kevésbé értett, lírai Arany is. Egy leírhatatlanul gazdag költészet, amelynek nem a végpontja, csupán a kapuja volt a Toldi.
Amikor idén, születésének 200. évfordulóján méltón akarunk emlékezni Arany Jánosra, jól tesszük, ha újraolvassuk az ismerős vagy a ritkán látott sorokat. Felfedezzük a stiláris és nyelvi sokféleséget, a fantázia birodalmában és a fájóan valóságos érzelmekben is otthonos költészetet. És meglátjuk nemcsak a hőseposz „Isten haragja” emberét, hanem a keserű Toldit is.
Toldi Miklós ősi, nemzeti értékeket képvisel egy változó, fejlődő, új civilizációt építő korban. Mintha nekünk is üzenne Lajos királlyal való vitájában:
»„Szeresd a magyart, de ne faragd le” – szóla,
„Erejét, formáját, durva kérgét róla”«
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Egy kéziratos kiállításnak mindig különleges hangulata van. Hiszen a művet hordozó forma, amely előtt áhítattal megállunk, önmagában kevéssé látványos. Pusztán néhány köteg papír.
De ha föléjük hajolunk, és olvasni kezdjük, látjuk az emberi akarat és tehetség izgalmas vállalkozását, a maradandó teljesítményt.
A Toldi-trilógia kézirata az Országos Széchényi Könyvtár legbecsesebb kincse. De a Toldi mellett itt van a Híd-avatás haláltánca, a Vörös Rébék misztikuma, a Buda halála komorsága vagy a Családi kör melegsége – valamennyi a kézzel írt lapok elevenségével.
És itt vannak még a levelek, iratok, amelyek nélkül Arany-képünk szegényebb volna. Belőlük kiolvasható egy bölcs és jó, egyszerre öntudatos és szerény ember alázata a Teremtés és a teremtő munka iránt.
Aki kényszerű feladataiban is mindig önmagát adta: amikor a diákjait nevelte, amikor az akadémikusoknak székfoglalót vagy díszes temetést szervezett, amikor végeláthatatlan levelezést folyatott, kiadványokat szerkesztett, intézkedett, iktatott. Arany nemcsak alkotónak volt tehetséges, hanem hivatalnoknak is.
De legfőképp tisztességes ember volt.
Ha kevesebb hivatali teendője és több ideje lett volna „magányos mélázásai” közt alkotni, ma bizonyára még több kiállítótérre lenne szükségünk Nagyszalontától Budapestig.
