1848-as hőst kísértek utolsó útjára egy fővárosi sírkertben, 1892 májusában. Az egykori honvéd tábornokot Pesten temették. De sírját lelkes tisztelői annak a városnak a földjével borították be, ahol legnagyobb csatáit vívta. Komáromi földdel. Az hullott a koporsóra. Abból emelkedett sírhant – Klapka György fölé.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nem akármilyen föld a komáromi, amely Klapka György, a legendás várvédő koporsóját betakarta. A szabadságharc tizenegy nagy csatája közül hármat is ezen a földön vívtak.
Komárom és környékének talaja karddal keresztelt, vérrel megszentelt föld. Ezen a tájon érte Damjanich Jánost súlyos lábtörés, amely haláláig ágyhoz kötötte. Itt törte be Görgei Artúr fejét egy srapnel szilánk életveszélyes sérülést okozva. Öldöklő küzdelemben itt szorította ki sáncaiból a császári és királyi csapatokat Knézić Károly.
A várat Török Ignác mérnöki tudásával erődítették oly szakszerűen, hogy a téli hadjárat idején is magyar kézen maradt. Nem csoda, hogy megfordult itt majd’ mindenki a későbbi aradi mártírok közül. Harcolt Komáromért az aradi börtönben meghalt Lenkey János és az október végén ugyanott kivégzett Kazinczy Lajos.
És a tizenhármak közül – a már említettek mellett – Poeltenberg Ernő, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Dessewffy Arisztid, Lahner György, Kiss Ernő és Aulich Lajos is gyűjtötte itt a későbbi vádpontokat.
Az erődöt maga Kossuth Lajos gondolta jónak Guyon Richárd „hűségére bízni”. „Híres Komárom” őrhely volt: birtoklása és védelme egyszerre stratégiai és lélektani fontosságú. A komáromi várat Klapka György még Világos után is hetekig sikeresen védte.
Tisztelt Megemlékezők!
„Nekem nem éljenzés, hanem hőstettek kellenek” – mondta Guyon Richárd, amikor Komáromba érkezvén a tisztek lelkendezve fogadták. Legalábbis így írta meg Jókai Mór. S bár ez a mondat talán csak az írói lelemény szülötte, de igazán illett a kiváló erődparancsnokhoz.
Illett az újra és újra ostromgyűrűbe fogott, folyamatos ágyútűzben tartott Komáromhoz. Illett a város lakóihoz, akik hónapokon keresztül állandó fenyegetésben élték mindennapjaikat. És illett a szabadságharc valamennyi küzdelmes napjához.
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc történetében ott vannak: honvédek és civilek, neves és névtelen hősök, ismertek és ismeretlenek, fegyverrel és fegyver nélkül harcolók, hangos szóval és néma ragaszkodással hűségesek. Megannyi bátor cselekedet, helytállás, vértanúság.
Ott vannak az igazságot kimondó politikusok, az életüket feláldozni kész katonák, a reményt adó tanítók, költők és lelkészek, bátor újságírók, utcára vonuló polgárok, önkéntes nemzetőrök, beteget ápolók és csöndesen imádkozók.
Az elmúlt esztendőkben október hatodikán rájuk emlékeztünk. Tisztelettel adóztunk emlékük előtt.
Amikor ’48-49 hőseiről beszélünk, látnunk kell az önfeláldozás mai ember számára már alig átélhető magasztossága mögött a törékeny embereket, személyes gyötrelmeiket, súlyos döntéseiket, a hazához való következetes, kitartó ragaszkodásukat. Mindazt, amit életáldozatra, önfeláldozásra ma már nem kényszerülő nemzedék tagjaként is meg kell tanulnunk tőlük. Hogy újra és újra, ünnepen és hétköznapon egyaránt észrevegyük, nagy érték a szabadság. ’48-49 hősei az életüket is kockára tették érte.
Március 15-e és október 6-a jó alkalom arra is, hogy ne csak azok emlékét idézzük fel, akikről a huszáros nóták szólnak. Beszéljünk azokról is, akiknek több nemzedék óta tartoztunk a méltó tiszteletadással. Szóljunk azokról, akiket csak a történetírók tartanak számon, a közös emlékezet már alig-alig. És azokról, akiket csak egy-egy kisebb közösség vall magáénak.
Komárom méltó helye az emlékezésnek. Itt aratta utolsó győzelmét a magyar honvédsereg 1849. augusztus 3-án. Itt lobogott legtovább magyar zászló a váron. Itt szereztek a várvédők olyan tekintélyt kitartásukkal, hogy méltó elvonulást alkudhattak ki a túlerővel szemben.
