A szegedi diákság lelkét fűtötte az igazság parazsa. Egy régen elfeledett érzés lett rajtuk úrrá: az igazság kimondásának őszinte öröme. Tiszta szívvel szóltak egymáshoz. Hitték, nincs vesztenivalójuk.
Nyolc év óta a MEFESZ volt az első olyan szervezet, amelyet nem a központi hatalom hozott létre. „Célunk a gondolat szabadsága” – írták felhívásukban, ami órák alatt a szabadság üzenete lett megannyi diákgyűlésen.
A szegedi egyetemisták maguk keltek útra, és vitték a MEFESZ hírét – teherautók platójára kapaszkodva, autón-vonaton zötykölődve. Veszprém, Miskolc, Gödöllő, Székesfehérvár, Sopron, Debrecen, Pécs, Budapest. Ahol csak megjelentek, elemi erővel tört fel a hallgatóságból az érzés: elég volt.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Pár nappal később, 1956. október 23-án a lelkes budapesti tömegben ott volt egy tudós ember, Zimándi Pius. Az egykori premontrei szerzetes tanárember megindultan figyelte a fiatalokat, akik a szabadság jelszavait skandálták, és nemzeti célokat kértek számon. A naplójában így írt ezekről az ifjakról:
„…pedig ők már ebben a rendszerben születtek és nevelődtek. (…) Már ennek a rendszernek a neveltjei, (…) És most ők, ezek a fiúk és lányok (…) olyan bátrak, hogy az minden eddigi képzeletet felülmúl.”
Az összegyűlt fiatalok az országban mindenütt kijárták az 50-es évek embert próbáló iskoláját. A kollektivizmust, a kötelező tapsvihart, a szocializmus építését és a „önkéntesen” kötelező békekölcsönt mégsem látták természetesnek. A kommunista diktatúra legsötétebb éveiben nevelkedtek, amely eltökélten igyekezett egy sosemvolt embertípust faragni a magyar fiatalokból – a homo sovieticust.
De ahogy egy külföldi tudósító látta: a szegedi ifjak „vidámak, magabiztosak, ünnepi hangulatúak voltak”, amikor végre kimondták, ami a szívüket nyomta. Kimondták: a magyar történelem legnagyobb és legaljasabb emberkísérlete csúfosan megbukott. A terménybeszolgáltatások, a teljesíthetetlen normák, a kirakatperek, a nélkülözés, az örökös létbizonytalanság még azokat is szembefordította a sztálini szocializmus rendszerével, akik kezdetben hittek a szép jelszavaknak.
Látták, hogy hamis a címer a lobogón, hamis a szalagcím az újságban, a tananyag a tankönyvben, hamis az adat a számsorban, a jelentés a papíron, hamis a cél a termelésben.
Az elégedetlenség egyre csak nőtt, mígnem 1956 októberében a nép kimondta: elég volt!
Tisztelt Egykori és Mai Diákok!
A szegedi MEFESZ 1956 októberében kinyilvánította, hogy a gondolat, a vélemény és a döntés szabad. Azokban a napokban szerte a hazában, diákszövetségek, forradalmi bizottságok és munkástanácsok születtek. Ahogy Kiss Tamás, egykori MEFESZ-küldött fogalmazott, akkor „sosem az Én került előtérbe, hanem mindig a Mi”.
Csak a „mi” számított, amikor a kalocsaiak a Bajáról érkezőkkel együtt próbálták kiszabadítani a helyi börtönben őrzött 120 politikai elítéltet. Csak a „mi” számított, amikor Esztergom főterén sok százan éltették a forradalmat, meghatottan énekelték a Szózatot. Amikor Nagykanizsán a pártvezetés távozását és a vörös csillag eltávolítását követelték. Amikor Dunapentelén az emberek a laktanyához vonultak, hogy átállásra bírják a magyar honvédeket. Csak a „mi” számított a reménykedő közösségekben, az ávós fegyverekkel, szovjet tankokkal farkasszemet néző tömegben.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A szegedi diákok nem születtek forradalmároknak, mégis hősökké váltak. Ahogy hősökké váltak az őket támogató oktatók is, akik egy élet munkáját, tudós karrierjüket kockára téve segítették a fiatalokat.
Abrudbányai Iván, Baróti Dezső, Fedor Attila, Gönczöl Dezső, Lazur Barna, Lejtényi András, Kiss Tamás, Perbíró József, Soós László, Tóth Imre, Vető Miklós, Vezényi Pál.
Gondoljunk ma együtt rájuk tisztelettel!
És mind a többiekre, akik a megtorlás idején súlyos börtönévekkel fizettek bátorságukért.
Hálásak vagyunk, hogy közülük ma is jó néhányan itt lehetnek velünk, és el tudják mesélni a 60 évvel ezelőtt történteket, amikor – Tamási Áron szavaival – „az idők gyógyító lázában” élt a magyar. Az akkor kimondott igazság egy egész nemzet méltóságát és önbecsülését adta vissza.
1956 forradalmárai, a magyarság hősei ámulatba ejtették a világot. Ahogy Nagy Gáspár költő írta,
„»Szent suhancok« bátor
tettei sokkolták a Világot!
Ámultak közel és távol…
Mert elszoktak már
az ilyen csodáktól”
