„Vihar van Szegeden, tisztító vihar.”
Tisztelt ünneplő Szegediek!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Akik 1956. október 20-án rádiójukat nagy titokban a Szabad Európa adására hangolták fülüket a készülékre tapasztva, az imént hallott szavakkal vették hírét a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége megalakulásának.
„Vihar van Szegeden, tisztító vihar.”
A változtatni akarás élénkülő szele itt, Szegeden viharos erőre kapott.
Pedig október 16-án a szegedi egyetemisták a kommunista diktatúra elvárásainak megfelelő gyűlésre készülődtek. A diákgyűlések hosszú évek óta egyformán zajlottak: a párt kötelező üzenetei, üres szavak, termelési beszámolók, csupa hazugság és semmitmondás.
A gyűlés kezdetén a résztvevők egyike sem gondolta, hogy a tervezett megbeszélés váratlan fordulatot vesz. Aztán egyszer csak a felszínre tört valami abból a feszültségből, amely éveken át csak gyűlt és gyűlt, és ami egyre többeket késztetett arra, hogy megszólaljanak. Néhány elszánt fiatal magához ragadta a szót, és a gondolatok, amiket éveken át csak suttogva lehetett elmondani, csak egymás kezébe nyomott cédulákra írva lehetett továbbadni, egyszerre hangosan kimondott szavakká váltak.
Az igazság hangja szólt a hangszóróból.
Az igazság arról, hogy a párt által elrendelt gyűléseknek, a hatalom által igazgatott szervezeti életnek semmi értelme sincs. Az igazság arról, hogy az egyetemisták saját szervezetet követelnek. Az igazság arról, hogy a kommunista oktatás „szellemi nyomorékokat nevel”.
A szegedi egyetemisták a maguk sorsáról akartak dönteni, de ennél sokkal többet tettek. Hangot adtak a kételynek, szavakba öntötték az elégedetlenséget, kimondták a kimondhatatlant.
Kimondták: elég volt a hazugságok kényszeréből. Elég volt a légvárakra épített gazdaságból, a kiszolgáltatott társadalomból, a fenntarthatatlan termelésből, az örökös hiányból, a mindenhová beszivárgó zsarnokságból. Elég volt a nemzet elnémításából, a szovjet tanácsadók parancsaiból, a Kreml urai előtti hajbókolásból.
Azon a napon valami olyasmi történt, mint olyankor, amikor valaki ki akarja vágni az almából a hibás részt, de az első vágás után látja, hogy a rothadás már régen tönkretette az egész gyümölcsöt. A szegediek első vágása megmutatta, a rendszer a velejéig rohadt. A tisztító szándék újabb és újabb bajokat mutatott meg.
A hallgatók itt, Szegeden eleinte csak az oktatás problémáiról akartak szólni. Jobb, színvonalasabb képzést, szabad nyelvválasztást követeltek. Az ideológiai oktatás visszaszorítását szerették volna elérni. De amikor végre ki merték mondani, hogy mi a baj az egyetemeken, már nem volt megállás. Világossá vált, hogy az egész rendszer megváltoztatására van szükség.
Így történt, hogy előbb október 16-án, a MEFESZ megalakulásakor, majd 20-án, a szabályzat elfogadásakor – ahogy mondani szokták – a csilláron is lógtak az egybegyűltek.
A már a folyosókra is kiszorult résztvevők egyre bátrabban kapcsolták hozzá saját ügyeikhez az egész haza ügyét. A hozzászólók egyre élesebben és pontosabban fogalmaztak: szabadságot, törvényességet, korrekt tájékoztatást, a politikai perek felülvizsgálatát, Rákosiék elszámoltatását, a szovjet csapatok kivonását követelték.
A szegedi fiatalok először még csak azt mondták ki, hogy a kötelező orosz helyett más nyelvet tanulnának. Aztán a kötelező nyelvvel együtt szívesen kitessékelték volna az ideiglenesen itt állomásozó szovjet katonákat is. Szabad és demokratikus választást akartak. A törvényesség nevében szóltak, mert fiatalon is meg tudták ítélni, hogy a kirakatperek és politikai ítéletek sora az igazságszolgáltatás megcsúfolása. A függetlenséget hiányolták, mert látták, mit tesz egy néppel a csatlós élet. A személyi kultuszt kárhoztatták: mert ők, akik a kommunista vezetők gigantikus képmásai előtt és hamis jelszavakkal teleírt transzparensek erdejében nőttek föl, átláttak a sötétségen.
A kommunista ideológia hazug díszletei, a vörös drapériák és szoboróriások talmi világa leomlott, és világossá vált a valóságos élet: a padláslesöprésbe és áruhiányba belekeseredett, internálással, kitelepítéssel megnyomorított, a személyi kultusz örökös létbizonytalanságában vergődő, az 50-es évek fekete hétköznapjaiban lerongyolódott ország.
Ahogy az október 20-ai, második gyűlésen egy ifjú orvostanhallgató mondta: „Elfojtották azt a lelkes hangot, amely az ifjúság örökké optimista, tenni vágyó, gyönyörű eszméit hirdette volna. Bilincseket raktak kezeinkre, befogták szánkat, más jelszavakat hangoztattak velünk, és a gyűlöletet szították közöttünk.”
