Konrad Adenauer kormánya így nyilatkozott az eseményekről:
„Budapest utcáin és Magyarország minden részén emberek ontották vérüket, akik emberi jogaik védelmében felvették a küzdelmet az idegen uralom és elnyomás ellen, a szabadság visszaszerzéséért. (…) és mi nem lehetünk a magyarok felkelésének néma szemlélői.”
Magyarország ma és mindig hálás szívvel gondol arra, hogy Önök nem maradtak némák, és nem maradtak tétlenek. A nyugatnémet önkéntesek még a Nemzetközi Vöröskeresztet is megelőzve döntöttek a segítségnyújtásról: Bajorország azonnal szállítmányokat indított útnak. Már október 27-én egy teljes tábori kórházra való felszerelés és orvosi csapat érkezett Budapestre a sebesültek ellátására. November 4-én pedig, Nyugat-Berlin néma tüntetésén, százezrek szíve dobbant együtt a magyarokéval.
Kedves bajor és magyar Barátaim!
A sorsvállalás végzetéről mindig oly szépen mesélő magyar író, Tamási Áron így látta ’56 októberének felemelő küzdelmét:
„A kehely, amelyben a magyarok vércseppjei szentelik meg az éltető italt, a világot arra inti, hogy nagyobb gonddal és tisztább lélekkel őrködjék az emberi lét méltósága fölött.”
Őrzőkké lettünk hát. Azok is maradtunk. A méltóságot őrizzük tovább. A hitet, hogy soha ne adjuk fel. Áldozat tán sosem volt ennél reménytelibb és maradandóbb.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
