Aki belenéz az ’56 október 23-ai tüntetések fiataljainak tiszta tekintetébe, onnan az egész Európát gyógyítani képes hit néz vissza rá. Bizony cseppet sem túlzott Örkény István, amikor azokban a lelkeket felszabadító októberi napokban így fogalmazott:
„A kerek világon, minden térképen és glóbuszon, ma átírják a nevedet, Budapest. Ez a szó már nem egy várost jelöl. Budapest ma annyit tesz, hogy hősiesség. Budapest minden nyelvén a világnak azt jelenti: hűség, önfeláldozás, nemzeti becsület. Minden ember, aki szereti szülővárosát, azt kívánja: légy te is olyan, mint Budapest.”
Mi, magyarok ugyanaz a nemzet vagyunk ma is. Bennünk él az ’56-os magyar forradalmárok és a kart karba öltve, békésen tüntető egyetemisták elszántsága. Bennünk él Mindszenty József, Bibó István és a kockakőből barikádot emelő pesti srácok öröksége. Bennünk él az ávós sortüzekben mártírhalált halt honfitársaink – nők, férfiak, fiatalok és gyermekek – emléke, és bennünk él Nagy Imre utolsó rádióüzenetének minden hangja.
Mint ahogy örökre közös emlékezetünk részévé lett a szovjet tankok által rommá lőtt Budapest képe, és a szabadságharcosaink vérében gázoló lánctalpak csikorgása…
De mi vagyunk az örökösei azoknak is, akik sohasem felejtik el az illegitim Kádár-kormány akkor elkövetett népellenes bűneit, bosszúittas barbárságát és megannyi aljas hazugságát.
De mi vagyunk az örökösei azoknak is, akik a vasfüggöny mögött a Szabad Európa Rádió müncheni szerkesztőségéből sugárzott híradásokat hallgatták, és azoknak is, akik a szabadság forradalmában nem a bosszú, hanem a békés országépítés lehetőségét látták.
Forradalmunk már az első napon az újrakezdésről, a normális mederbe terelt életről szólt. A műegyetemisták „a parasztok támogatását” kérték. A dolgozók pedig azt, hogy a magyar nép „saját kezébe vegye országa sorsának irányítását”.
Nagy Imre vezetésével új kormány alakult. Alig néhány nap alatt megkezdődtek a változások a gazdaságban, a külpolitikában éppúgy, mint az oktatás területén. Egy új, polgári demokrácia mutatott határozott életjeleket: egy saját sorsát józanul irányítani képes ország képét.
Bár szabadságharcunkat sikerült vérbe fojtania a szovjet csapatoknak, forradalmunk ügye nem bukott el. Hiába rohanták le és szállták meg országunkat, hiába lőtték halomra bátor honfitársainkat!
Szabadságszerető nemzetünk példája még a romok alól is azt üzente a világnak: van remény.
És ez a remény épp úgy ott munkált az 1968-as prágai tavaszban, mint a lengyel Szolidaritás küzdelmeiben.
Mígnem 33 év múltán – Magyarországon és a többi vasfüggöny mögé kényszerített országban – olyan történelemformáló erővé vált, amely Európa újraegyesítése előtt is megnyitotta az utat.
Az, hogy ma az Európai Unió és a NATO tagjaként, az újraegyesült Németországban közösen emlékezhetünk meg 1956. október 23-áról, jelképes és valóságos értelemben is forradalmunk győzelmét jelenti.
Egyúttal visszaigazolását annak a szolidaritásnak, amelyet Bajorország tanúsított mindazon honfitársaink iránt, akik a szovjet megszállás és a kádári ellenforradalom terrorgépezete elől politikai menekültként kényszerültek emigrációba.
Magyarország államfőjeként ezért köszönetemet fejezem ki Bajorországnak és a német polgároknak.
Mint ahogy köszönetemet fejezem ki mindazoknak a szabadságszerető nemzeteknek is, amelyek szabadságharcunk vérbefojtása után befogadták a nyílt politikai üldöztetés elől emigrációba kényszerülő honfitársainkat.
Akik akkor hazájuk elhagyására kényszerültek, azért választották ezt a fájdalmas utat, mert a szovjeturalmat kiszolgáló Kádár-rezsimben kirekesztés, üldöztetés, börtön vagy bitófa lett volna osztályrészük. Akik pedig befogadták őket, az ő megszenvedett igazságukat és megküzdött szabadságukat is befogadták velük együtt, s lettek általuk maguk is erősebbé, szabadabbá, igazabbá.
Az ő alkotó jelenlétüknek is köszönhetjük, hogy mi, németek és magyarok jól olvassuk egymás gondolatait, pontosan értjük egymás szavát.
Német barátaink jóindulattal fordultak felénk már a forradalom legelső napjaiban.
