„A víz kétes elem, a földet elönti, de táplál;
(…)
A természettől nyert a víz kétféle hatalmat.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Vörösmarty Mihály vetette e gondolatokat papírra 1841 májusában. A víz „kétes elem”, „kétféle hatalma” van. Elválaszt és összeköt. Táplál és pusztít. Éltet és veszélyeztet. Amióta világ a világ, így van ez.
A mai napon – a Víz Világnapján, a 60 évvel ezelőtti jeges dunai árvízre emlékezve – érdemes szót ejteni két kérdésről.
Mindkettő nemzedékek óta foglalkoztatja az emberiséget. Egyrészt, hogyan tudjuk megvédeni pótolhatatlan kincsünket, a vizet. Másrészt, hogyan tudjuk megvédeni magunkat a víztől.
1956 márciusában a Duna megmutatta, hogy a folyó, amely az életet, a bőséget jelenti a partjára települt ember számára, hogyan válhat félelmetes ellenséggé. A háztetőkön segítségre várók, a jeges szélben homokzsákot pakolók, a törmelékek között szétmállott javaikat siratók – mind a víz pusztító hatalmát ismerhették meg azokban a napokban.
Megéltek már ezen a tájon nem egy árvizet, látták már elszabadulni a folyót. De dédszüleik se láttak soha ekkora bajt.
A Duna felső szakaszán még viszonylag szerencsésen végigzúgott az ár. Ám Dunaföldvárnál és a bogyiszlói átvágásban több méteresre duzzadt a jégtorlasz. A víz nem talált utat, és rövid időn belül nem kevesebb, mint 58 helyen törte át a töltéseket.
Öt ember meghalt. Hidakat, vasúti töltéseket, utakat, épületeket döntött romba a szétáradt, jeges víztömeg.
Tengerré változott a vidék. 39 településről 57 ezer embert kellett kitelepíteni.
Amit több emberöltő alatt kitartó szorgalommal megépített az ember, a nálánál sokkal nagyobb erő – a víz – pillanatok alatt összeroppantotta.
A megmenekült környékbeli települések befogadták az otthonukat elvesztőket. Az ár levonulta után azonban ezreknek nem volt hová hazamennie.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az 1956-os dunai jeges árvíz természeti okait az utókor jól ismeri. Szigorú, hosszú tél, ritka kemény fagyok, a Duna különböző szakaszain a korábbiaktól és egymástól is eltérő, erős olvadás.
Újabb és újabb ár- és hideghullámok, lefagyó és megvastagodó jégtömegek, viharos szél. Ismét bebizonyosodott, hogy a természet vastörvényeit rajtunk kívülálló erők írják.
Ám ezek a törvények ránk, emberekre is vonatkoznak. Hiszen mi is a természet részei vagyunk. Minden tevékenységünk visszahat a környezetre, amelyben élünk.
Márai Sándor írja: „Az ember, mérhetetlen gőgjében és hiúságában hajlandó elhinni, hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat, és büntetlenül lázadhat ellenük. Mintha a vízcsepp azt mondaná: én más vagyok, mint a tenger.”
Hogy mennyire érdemes Márai gondolatait megfontolnunk, jól mutatja az imént látott korabeli híradás. Ebben a rövidfilmben az önmagában is drámai képekhez az ötvenes évek jellegzetes propagandanyelvezete társult. Olyan kifejezéseket hallottunk, mint „megvadult” és „álnokul” támadó Duna. Mintha a víz pusztító ereje mögött egy szándékosan romboló akarat rejtőzne.
De lehet-e álnok egy folyó? Álnokság-e az, ami a víz – olykor halált hozó – erejét adja?
A folyó nyugalmas partja vagy a gátakon áttörő hullámok, a víz lelket üdítő csöndje vagy a jégtáblák csikorgó egymásra csúszása. Nem ugyanaz a természet? Ismernünk kell minden arcát.
Ma már alig van esélye egy olyan kíméletlen és kitartóan hideg télnek, amely az akkori jégtömeghez hasonlót zúdíthatna ránk. Rekord árvizek mégis egyre gyakrabban érnek el minket. A Duna újra és újra próbára teszi az itt élőket.
Mindannyian tanultunk az 1838-as pesti árvízről /szintén márciusban volt/. De keveset beszélünk arról, hogy 1775-ben egy hasonló jeges árvíz milyen károkat okozott, s hogy ezt követően többször is felmerült a Duna szabályozásának gondolata. Ami azonban nem valósult meg.
De az 1838-as nagy árvíz után is még több mint 30 évnek kellett eltelnie, hogy a megfelelő védművek kiépüljenek (1876).
