Savoyai Jenő soknemzetiségű seregében egymás oldalán harcolt megannyi szerb és magyar. Közös céljaink voltak. Közös otthonunkat kellett visszaszereznünk a hódítóktól. És ez csak összefogással lehetett sikeres.
Mi, Kelet-Közép-Európa népei a kontinensnek olyan tájain élünk, ahol a sok szenvedésnek mindig csontig hatoló fájdalma volt, de ahol e fájdalmas tapasztalatok – szerencsés időkben – a békés jövendőbe vetett remény forrásává nemesedtek.
Nemcsak a bővizű folyók formálták itt a tájat. De örökös újrakezdéseink a magunk jellemét is. Sokat kaptunk ettől a vidéktől, és ragaszkodással, szenvedéllyel, a szülőföld iránti szeretettel köszöntük meg a jót.
1697-ben szövetségesként, közös ügy mellett álltunk − a mindnyájunk által szeretett Tisza partján, itt, Zentánál.
320 évvel ezelőtt a zentai csata az újrakezdés esélyét adta meg. Magyarország végre meggyászolhatta tetemes veszteségeit, és az üszkös romok helyén elkezdhette felépíteni régi-új önmagát. Két esztendő múltán pedig a karlócai béke végre bekötözte Európa egyik régóta tátongó, nyílt sebét, és igazságot adott Bácska sokat szenvedett népeinek.
Az Oszmán Birodalom a történelem során először ismerte el, hogy nincs joga a korábban megszállt területekhez. A térképek új határokat rögzítettek, és immár nemzetközi szerződés védte azok sérthetetlenségét. Az újjáépítés megkezdődhetett.
Tisztelt Megemlékezők!
Ma sem mindegy, hogy milyen békét kötünk egymással, a körülöttünk élőkkel, végső soron önmagunkkal. S hogy mit hagyunk örökül az utánunk jövőknek.
Véres indulatokat vagy őszinte tiszteletet egymás teljesítménye iránt. Kultúránk, hagyományaink kiüresedését vagy a nemzeti értékek megbecsülését. Kicsinyes ellenségeskedést vagy közös célokat. Önfeladást vagy erős, megtartó közösségeket. Részvétlenséget a bajban vagy európai összefogást. Vesztett csatáink fájdalmát hagyjuk örökül vagy a győzelmek felszabadító lendületét. A 20. század sok-sok embertelenségét vagy a 21. század őszinte bocsánatkérését. A cinizmus sötét árnyait vagy annak bizonyságát, hogy hazánkért, közösségeinkért, európai kultúránkért érdemes közösen küzdenünk.
Nekünk, kései utódoknak az a feladatunk, hogy egymás megbecsülésével őrizzük sokszínű hagyományainkat, kulturális örökségünket. Szerbia és Európa számíthat ránk.
Mi egy olyan összefogásban hiszünk, amelyről Konrad Adenauer, a második világháború még friss tapasztalatával a háta mögött azt mondta:
„… Európa csak közösen lelheti meg biztonságát, csak közösen védheti meg szabadságát, és csak egészként találhat olyan helyet a világban, amely méltó szellemi rangjához.”
