Tisztelt Elnök Úr, Polgármester Úr, Elnök Asszony, Elnök Urak,
Hölgyeim és Uraim!
Amióta világ a világ, a víz az élet forrása, a folyó az emberi közösség bölcsője. A folyó bőséges áldással fogadja az embert. Aki a partján letelepszik, földet művel, utat és házat épít, családot és hazát alapít. Aki így tesz, nem években, hanem évtizedekben, évszázadokban gondolkodik a folyó örökké hömpölygő vize mellett.
A Tisza partjára települők is az élet forrását keresték sok-sok emberöltővel ezelőtt. Zenta alig néhány évvel a mohácsi csata előtt nyert szabad királyi rangot, s vele fontos kiváltságokat. Valaha iparosok szorgos keze alatt égett itt a munka, és virágzott a kereskedelem.
1526-ban azonban a város a földdel vált egyenlővé. A Duna–Tisza közén újra és újra átvonuló török csapatok Zentát és a környék falvait felperzselték, lakóit lemészárolták, szolgaságba vetették vagy földönfutóvá tették.
A tartóssá vált háborús állapotok a Tisza menti tájra pusztulást hoztak. Százezrek kényszerültek elhagyni azokat a földeket, ahová őseik telepedtek le. A hódoltság elvette mindenüket. Elveszett minden, amit örökül kaptak, és amit gyermekeikre örökül hagyhattak volna.
Egy korabeli utazó, egy Konstantinápolyba tartó diplomata a 16. század közepén így írta le ezt a vidéket: „Mily elhagyatott itt minden, mennyi vad tanyáz a szántóföldeken és szőlőkben! Mily ritka mindenfelé a földműves…, csak a pusztaság végtelen.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A történelem nagy háborúinak sokféle oka volt. Vallási, nemzetiségi érdekellentét, fékezhetetlen indulat, irigyelt nyersanyag, területszerzés, hatalmi téboly.
A legtöbb csatában mégis egyetlen ősi minta érvényesül: két ellentétes erő küzd meg egymással. Zsákmányszerzők, hódítók az egyik oldalon. A saját jussukat, hazájukat, életüket és kultúrájukat védelmezők a másikon.
A 17. század végére világossá vált, hogy az Oszmán Birodalom nem mond le a folyamatos terjeszkedésről, amely nemcsak Közép-Európát fenyegette, hanem az egész keresztény világot. Az oszmán terjeszkedés a kétféle állami rend, a két eltérő kultúra, a nyugati és a keleti civilizáció közötti határvonalat is fenyegetően egyre közelebb vitte Európa szívéhez. 1683-ban a török hadsereget már ismét Bécs falaitól kellett visszaszorítani.
A hódítók elleni szövetséget létrehozó országok tudták: vagy ők, vagy mi. Vagy egyre nagyobbakat harap Európából a hatalmas étvágyú Oszmán Birodalom, vagy a Nyugat összefog, végre megfékezi a hódítókat, és visszaállítja a keresztény világ régi határait.
A Habsburgok irányítása alatt német, lengyel, orosz, velencei szövetségesekkel felálló seregek kezdték meg a törökök kiszorítását. Zászló alá álltak magyar és szerb önkéntesek ezrei is, akiket nagy eszmék vezettek: közös örökségük tudata.
A keresztény csapatok sorra szabadították fel Esztergomot, Érsekújvárt, Egert, Szegedet, Szigetvárt, Nagyváradot és persze Budát.
Élükön a korszak talán legnagyobb katonai zsenije állt: az olasz származású francia herceg, Savoyai Jenő.
Tisztelt Megemlékezők!
320 évvel ezelőtt a zentai csata napján a korabeli harcmodortól igencsak eltérően, alig két órán át tartott a küzdelem. Pedig a szövetségesek csak feleannyian voltak, és a Zentáig tartó menetelés is jócskán kifárasztotta a katonákat – de váratlan támadásukkal meglepték a törököket.
Ahogy a krónikák feljegyezték: a szultán a túlpartról döbbenten nézte, amint háborúra indult seregét ízzé-porrá zúzzák az ágyútűz alatt tartott ideiglenes hídon és a sáncokon. A zentai mezőn és a Tisza vizében több mint 20 ezer janicsár és szpáhi lelte halálát.
A kiváló stratégának bizonyult Savoyai Jenő két hónappal a zentai győzelem után tért vissza Bécsbe. A birodalmi főváros ünnepi díszbe öltözve fogadta a dicsőséges hadvezért. Diadalkaput is állítottak a tiszteletére, amelyen felirat állott:
Vienna ad Zentam servata – A Zentánál megvédett Bécs.
A császárvárosban akkoriban jól tudták, hogy mit köszönhetnek a zentai csatának. Tudták, a mindössze két órás csatával új európai időszámítás vette kezdetét. Tudták, hogy egyetlen bölcs hadvezéri döntés és a parancsot végrehajtó katonák hősiessége jókorát fordított a történelem menetén.
Kedves Szerb Barátaink!
A Szent Liga szövetséges haderői nélkül bizonyosan nem csak az a másfél évszázad hiányozna sok-sok magyarországi és szerbiai település életéből.
