Tisztelt Miniszter Úr!
Tisztelt Vezérigazgató Asszony!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A teremben ülők közül bizonyára sokan ismerik a következő adatokat: a világkereskedelem forgalma 1950 óta harminckétszeresére nőtt, a globális GDP-ből való részesedése pedig 5,5 százalékról 21 százalékra emelkedett. Ráadásul a legtöbb gazdasági kutató ennek a tendenciának a folytatását jelzi előre a következő évtizedekre. Látszólag minden rendben van. De örülhetünk-e?
Az elmúlt évtizedekben a kereskedelem fő mozgatórugója az elérhető profit nagysága volt. Nyersanyagbázisok, termelési fázisok, értékesítési láncok kapcsolódtak össze a globális térben. A gazdasági fejlődés eddigi modellje a kitermeljük, feldolgozzuk, használjuk, eldobjuk képletre épült. Az volt a siker, ha e folyamatot minél nagyobb sebességre lehetett kapcsolni. A globális kereskedelem pedig ugyancsak segített ebben.
A termelési, kereskedelmi lánc során azonban nem számítottuk be, nem számítottuk fel azokat a természeti erőforrásokat, amelyeket úgymond „ingyen” vettünk igénybe. Nem számított a légkör terhelése, a víz szennyezése, a biodiverzitás hanyatlása, az emberi egészségre káros tényezők felerősítése. Mára eljutottunk oda, hogy a Földön annyi erőforrást használunk egy évben, mint amennyit egy több mint másfélszer ekkora bolygó lenne képes újratermelni ugyanennyi idő alatt.
Üzleti nyelvre fordítva: jelenleg nem a rendelkezésünkre álló természeti tőke kamatait, hozadékát használjuk, hanem magát a tőkét éljük fel. Egyre nagyobb adósságot halmozunk fel. Márpedig az adósságot valakinek ki kell fizetnie. Józan ésszel is belátható, hogy ez az út hosszú távon nem járható. Hadd idézzem Önöknek Albert Einstein szavait, aki a következőket mondta még jóval azelőtt, mielőtt erről a problémáról egyáltalán beszélni kezdtünk: „A túléléshez és a magasabb célok eléréséhez mindenképpen újfajta gondolkodásmódra van szüksége az emberiségnek”.
A kérdés az: hogyan tudjuk a fejlődésünket fenntarthatóvá tenni? Hogyan lehet és hogyan kell nemcsak ipari tevékenységünket, de a kereskedelmet is ennek érdekében átalakítani? Hogy a feladat nagyságát érzékeljük, két példát szeretnék az Önök figyelmébe ajánlani.
Az első a fuvarozás kérdése. A kereskedelmi áruforgalom 80százaléka ma hajókon történik. Ez ugyan a legolcsóbb közlekedési forma, de a környezeti ártalma óriási. Mi is a gond? A tengerhajózás adja a világ szén-dioxid-kibocsátásának 3százalékát. Összevetésül: ez több, mint Németország éves kibocsátása, tizenötszöröse a magyarországinak, és még egy harmadik összevetést is ajánlok az Önök figyelmébe: megegyezik ez a kibocsátás 230 nagy teljesítményű szénerőmű éves emissziójával. Az előrejelzések pedig még ennél is riasztóbb képet alkotnak. Becslések szerint 2050-ben a szén-dioxid-kibocsátásból 17 százalékra emelkedik a hajózás részesedése, ez pedig több mint ma az Európai Unió valamennyi tagországának együttes éves kibocsátása.
De nemcsak a kibocsátott szén-dioxid mennyiségével van gond. A hajózás felelős a kén-dioxid-kibocsátás 13, a nitrogén-oxid kibocsátás 15 százalékáért is. Mi következik ebből? Elkerülhetetlen a hajók üzemanyag-fogyasztásának hatékonyabbá tétele, az emisszió csökkentése, és – bár ez nem vált ki túlzott lelkesedést a fuvarozókból, de – a párizsi megállapodást ki kell terjeszteni a hajózásra, különösen a tengeri hajózásra is.
A második példám a csomagolás. Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a kereskedelmi szándékú, a reklámhordozó célú, tehát nem a fogyaszthatóságot erősítő csomagolás mennyisége sok terméknél megközelíti az eladott áru tömegét. Az ipar és a kereskedelem rengeteg műanyagot használ csomagolóanyagként. Ma percenként öntenek a tengerekbe egy kukásautónyi szemetet. Ma már egy Argentína nagyságú hulladéksziget úszik a tengereken és óceánokon.
Ha így folytatjuk tovább, 2050-ben több műanyaghulladék lesz a tengerben, mint hal. Átlagosan 20-30 percig használunk egy műanyag zacskót, de a természetnek 200 évre van szüksége ahhoz, hogy ezt a szemetet lebontsa. Ráadásul a műanyag mikroszennyeződések beépülnek a táplálékláncba, így végső soron saját magunkat mérgezzük meg.
Ideje jobb belátásra térnünk. Ideje cselekednünk. Ideje rátérnünk a környezetet kevésbé vagy egyáltalán nem terhelő csomagolóanyagok használatára. És akkor még nem is beszéltünk a csomagolóanyagok szelektív gyűjtésének, újrafeldolgozásának, ipari nyersanyagként való hasznosításának lehetőségeiről és kérdéseiről.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az önök konferenciájának utolsó két témája: hogyan lesz egy üzlet zöld, a második, hogyan lesz a hulladékból gazdagság? Ezek bizony ugyancsak aktuális kérdések. Őszintén remélem, a vita mindannyiunknak segít majd a cselekvésben. Az eredményes és őszinte tanácskozáshoz hadd idézzem ismét Albert Einstein szavait: „A túléléshez és a magasabb célok eléréséhez mindenképpen újfajta gondolkodásmódra van szüksége az emberiségnek”.
Köszönöm, hogy meghallgattak, figyelmük megtisztelő volt számomra.
(Szerkesztett változat.)