Tisztelt ünneplő Közösség!
Ami a történelem lapjairól ismerhető az akkori napokból, azt ismerjük. Az idézett életképek pedig alighanem jól és találóan festik meg azt is, milyen is lehetett az élet és a hangulat 57 évvel ezelőtt Budapesten.
Mint ahogy szívbemarkolóan találó az az időjárás-jelentés is, ami november 3-án jelent meg a Valóság című újság hasábjain. Így szól: „Korán beköszöntött a tél. Tegnap már dér lepte a fákat, estére pedig fehér hótakaró borította be a Szabadság-hegyet.”
Igen, hölgyeim és uraim, ahogy a Szabadság-hegyet a hó, másnapra úgy borította be a szabadságharcos pesti srácok vére Budapest utcáit.
A világ pedig tehetetlenül nézte végig a forradalom vérbefojtását. Azokban a napokban magyarok százezrei keltek útra a megtorlás elől menekülve. Ausztria és Nyugat-Európa, az Egyesült Államok és Kanada szélesre tárta kapuit mindazok előtt a szabadságszerető magyarok előtt, akik úgy érezték, nincs más választásuk, mint elmenekülni rabbá tett hazájukból.
Kanada 40 ezer magyart fogadott be akkor. Regénybe vagy filmre illő, különleges történetek is akadtak ebben a 20. századi exodusban. Ilyen volt az is, ami a soproni erdőmérnöki fakultás 200 hallgatójával és 14 tanárukkal történt. Őket együtt fogadta be Vancouverben a British Columbia Egyetem, ahol folytathatták tanulmányaikat.
Az ide érkezők becsülettel megállták a helyüket. Az itt élő magyar közösségek tagjai tehetségükkel, szorgalmukkal, helytállásukkal megbecsülést vívtak ki maguknak és hazájuknak. A magyarok teljesítménye Kanadát is gyarapította, az itt élő magyarok új hazáját is többé tette. Nem véletlenül nyilvánította Kanada saját nemzeti történelmi örökségének részévé az 56-os magyarok befogadását.
Magyarország államfőjeként ezért ezen a helyen is szeretném szívből jövő köszönetemet kifejezni Kanadának és minden itt élő magyarnak, mindenkinek, akinek személyes teljesítménye van abban, hogy a két nemzet tagjai mindig jó szívvel, megbecsüléssel és barátsággal nézhessenek egymás szemébe.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Amint beszédem elején is megemlítettem, a mai megemlékezés az utolsó észak-amerikai körutam során. Korábbi beszédeimben a kor tanúitól, Márai Sándortól, Illyés Gyulától, Varga Bélától, Kovács Imrétől, Németh Lászlótól kölcsönzött mondatokkal igyekeztem felidézni az 1956-os forradalom hangulatát, kisugárzását.
Engedjék meg, hogy a mai napon szakítsak ezzel a gyakorlattal, és hadd idézzem Eötvös Józsefet, aki Batthyány Lajos 1848-as kormányának tagja volt, és aki a deáki kiegyezés után is miniszteri szerepet vállalt. Ezt írta 1849-ben, 107 évvel az 1956-os forradalom előtt.
„Minden nagyobb eseménynek megvoltak a vértanúi, s mint egyeseket, úgy egész népeket találunk, melyek így vérzettek el. A küzdőknek vesztét gúny és átok követte sokszor… De ha a történet folyamát tovább követjük, nézetünk megváltozik. Az elnyomó emlékét az utódok átka követi, a vértanú tovább él eszméjével, s a jövő bámulva látja, hogy a győzelmet nem a hóhér, hanem az áldozat vítta ki”.
Köszönöm, hogy megoszthattam Önökkel gondolataimat. Figyelmük megtisztelő volt számomra.
