Kedves vancouveri Magyarok!
Mostani, észak-amerikai utam az 1956-os magyar forradalom napjainak évfordulójára esik. Látogatásom minden napján volt miről megemlékezni.
Torontóban október 23-án a forradalom kitörésének lázas, mámoros pillanatairól. Bostonban a Kossuth téri véres csütörtökről. Los Angelesben a mosonmagyaróvári sortűz áldozatairól. San Franciscóban az október 27-én megjelenő nyugati lapok elismerő, a forradalmárok hősiességét méltató tudósításairól.
Ma október 29-e van.
- október 29-ére virradóan már súlyos döntéseken, fiatal életek százait követelő harcokon, fegyvertelen tömegekre leadott aljas és gyilkos sortüzeken volt túl az ország. Budapest egy ostromlott város sebeit hordozta. A kórházak sebesültekkel voltak tele.
Mégis mindennél elevenebben élt a remény. Annak a reménye, hogy nem hiába ömlött annyi vér, hogy teljesülnek követeléseink, és Magyarország végre visszanyeri szabadságát, függetlenségét, demokratikus önrendelkezését.
Az október 29-i lapok vezető helyen közölték Nagy Imre legfrissebb beszédét. Abból, amit a miniszterelnök mondott, a forradalom győzelmét hallotta ki az ország. Mert hogyan értékelhetnénk másként azt a tényt, hogy „a magyar kormány megállapodott a szovjet kormánnyal, hogy a szovjet csapatok azonnal megkezdik kivonulásukat Budapestről, és az új karhatalom megalakulásával egyidejűleg elhagyják a város területét”?
Az emberek megkönnyebbülten fogadták ezt a régen várt hírt. Úgy tűnt, a forradalom ügye győzelemre áll, a magyar nép követelései teljesülnek. Azokban a napokban a világ vezető lapjainak címoldalait a magyarországi hírek foglalták el.
Amerika vezető sajtóorgánumaiban már akkor a forradalom világtörténelmi jelentőségéről beszéltek. A magyar nép a 29-ei magyar lapokból értesült arról, hogy sok ezer mérföld távolából azt írják rólunk, magyarokról, hogy „egy bátor nép új irányt adott a történelemnek”, és hogy „a magyarországi események után a mai világ nem azonos a tegnapival”.
A kommunista propaganda persze mindeközben a fasiszta és reakciós csőcselék garázdálkodásáról beszélt szakadatlanul. A háttérben pedig már javában folyt a forradalom szovjet katonai erővel való vérbefojtásának lázas előkészítése.
Hogy kinek adott igazat, és kiket igazolt a történelem, az ma már nem kérdés.
Egy kicsiny nép fiainak és leányainak bátorsága és hősiessége új irányt adott a történelem menetének. Hiába, hogy szüleink és nagyszüleink nemzedékeinek nem sikerült akkor megváltoztatni a kommunista rendszert, a világ más lett a magyar nép 56-os forradalma után.
Hiába érkezett el november 4-e gyásszal és fájdalommal teli napja, hiába volt a sokszoros túlerő, és hiába volt a haza elárulóinak minden aljas erőfeszítése, már semmi sem akadályozhatta meg azt, ami megtörtént.
Mert ebben a forradalomban a magyar nép a szabadság nemzeteként született újjá.
Erről szólt az a 12 nap, amely erkölcsi alapjaiban rengette meg a kommunista világrendszert, és amely a magyaroknak is oly sok elismerést és megbecsülést szerzett a világban.
Ennek a 12 napnak a története a remény krónikája. Egy szabadságszerető nép szabadságba vetett reményéé.
A remény napja volt október 29-e is. Az a nap, amikor még az is lehetségesnek tűnt, hogy követeléseink teljesülésével ismét visszatérhet a rendes kerékvágásba az élet.
Az október 30-án utcára kerülő Népszava egyik szerzője például így írt a 29-én történtekről. A tudósítás címe: Az első esküvő a szabad Kispesten. A cikk pedig így szól: „A kispesti ideiglenes nemzeti bizottság vasárnap délelőtt alakult meg, és hétfőn megkezdte munkáját. Érdekes és derűs színfolt e harcos, forradalmi órákban, hogy az új nemzeti bizottság anyakönyvvezetője előtt megjelent az első fiatal pár: Pintér József minisztériumi tisztviselő és Petrányi Erzsébet segédmunkás.”
Az ugyancsak 30-án megjelenő Igazság című lap újságírója pedig így számolt be akkor átélt friss benyomásairól és élményeiről: „A legszebb magyar forradalom nyolcadik napján elindulok reggel az Igazság szerkesztőségébe. Az utcán romok, feldöntött villamosok, orosz tankok, törmelékek. És boldog vagyok, mert úgy látszik, boldogok az emberek is – soha ilyen kollektív boldogságnak nem voltunk tanúi még ebben a városban. Az első kép: szétrombolt kirakat, belecsapott valami lövedék, olyan dirib-darabra tört minden, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudja állapítani, hogy OFOTÉRT-bolt volt-e hajdanában vagy csemegekereskedés? A belecsapódott srapnell egyik darabján, amely mint nagy szálka kiáll a kirakatfélfából, nyomtatott üzleti cédula: A KIRAKAT RENDEZÉS ALATT! Oh, pesti nép! Nemcsak forradalmi lendületedet, hanem elpusztíthatatlan jókedvedet is csodálom!”
