Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Szentágothai János „Ulyssesként az agy körül” című önéletrajzi írásait többek között egy családi fénykép illusztrálja. Gyerekek katonás sorban. Mögöttük áll a svájci nevelőnő.
Így persze könnyű – gondolhatnánk. Ha az ember jó helyre születik, ha életét kisgyermekkorától gondos szülők irányítják, ha a rendet és az élet szabályait a család szokásrendje közvetíti.
A képen látható fiúkat ráadásul nem akármilyen ősök figyelték. A mindkét ágbeli felmenők között se szeri, se száma az újító szellemű orvosoknak, nagyhírű tudósoknak.
Mindez önmagában azonban nem sokat jelent. Saját sorsát mindenki maga teljesíti ki. Akármennyit kap otthonról, a tehetség, a sokféle készség és tudás csak lehetőség és felelősség. Élni a legszerencsésebbnek is magának kell vele.
Szentágothai János átérezte a kapott tálentumok iránti felelősséget. Magán érezte az ősök tekintetét, nem tartotta nyűgnek. A szülői ház szeretetteljes szigora nem volt számára terhes. Sőt, hozzájárult a gyerekek felszabadult vidámságához. „Remek banda voltunk” – írta önéletrajzában a testvéreivel alkotott közösségükről: egy csapat ürge- és sündisznóvadász, balatoni vitorlás kalóz. A családot az édesanya életigenlése szőtte elválaszthatatlan egységgé.
Szentágothai János ilyen környezetből indulva lett önálló gondolkodó, nagyszerű tudós, kiváló elme. Ahogy az őt méltatók fogalmaznak: iskolateremtő, reneszánsz ember.
De vajon mit is jelent ez a két hangsúlyos jelző? Az „iskolateremtő” kifejezés aligha szorul magyarázatra. Szentágothai tudatosan törekedett arra, hogy tanítványokat gyűjtsön maga köré. Szívügye volt az oktatás, a már felnőttnek számító hallgatóknál is elengedhetetlen nevelés, az együttgondolkodás, a közösségépítés, a műhelymunka. Gyakran mondta, hogy legjobb gondolatai előadás közben, vagy a tanítványaival való beszélgetések során támadtak. Fontos volt számára, hogy szembesítse ötleteit, gondolatait a fiatalok elfogulatlan, őszinte kritikájával. Fájdalmas hiányérzettel jegyezte meg fiatalon elhunyt pályatársáról: „…nem szabad negyvenegynéhány éves korodban meghalnod, mielőtt iskolát teremtettél volna.”
Szentágothai János esetében mind a tanítványok száma, mind a mester rájuk gyakorolt hatása szokatlanul nagy. Iskolája valóságos és képzeletbeli padjaiból indult a rendkívül sikeres, túlzás nélkül világhírűnek mondható magyar agykutatás. Ez a tudományos műhely a halála után is eredményesen dolgozik, tanítványai messze sugározzák a mester és a magyar tudományosság hírét. Nem véletlenül találó Hámori József professzor megfogalmazása, miszerint a magyar agykutatás minden mai jelese az ő köpönyegéből bújt ki.
Szakmai eredményein, ígéretes, folytatásra méltó kutatásain túl gondolkodásmódja, szemlélete, elkötelezettsége is követőkre talált. Személyiségének egyik titka sokoldalúságában rejlett. Klasszikus műveltségét, a művészetek iránti fogékonyságát sokan csodálták. Mindehhez nyíltsága, figyelmessége, közéleti elkötelezettsége társult. Úgy gondolta, hogy nem lehet példás tudós az, aki erkölcsi értelemben nem tekinthető példaképnek.
