„A mi ezeréves múltunk Szent Istvánban testesül meg legkifejezőbben. Tőle kaptuk legnagyobb és időtálló értékeinket. Büszkén őrizzük a Szent István-i hagyományokat családban … társadalomban és ezzel keltjük életre … Magyarországot.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Egy nemzeti ünnepen, augusztus 20-án hangzottak el ezek a gondolatok. Szent István királyra Magyarország akkori hercegprímása, Mindszenty József emlékezett.
Az év, amelyet akkor írtunk: 1947 volt.
Igen 1947: amikor már azok készülődtek a hatalom megragadására, akik más alapokon gondolkodtak magyarságról és európaiságról, mint ahogy államiságunkról, szabadságunkról és függetlenségünkről is egészen mást gondoltak, mint amit Mindszenty. Így szégyenletes történelmi tény, de nem csoda, hogy a következő évben, épp karácsony másnapján letartóztatták Mindszentyt. Magyarországon pedig évtizedekig nem érvényesült a szabad magyar államiság eszméje.
A szocialistának nevezett diktatúra számára államalapító királyunk emléke terhes örökségnek számított. Szent Istvánt még az emlékét őrző ünnepnapon sem illett emlegetni.
A nemzetet ezredéven át egyben tartó hagyomány azonban a szívekben gyökerezik. A hivatalos közöny és tiltás ellenére is megmarad. Mint ahogy szabadságküzdelmeink emléke is tovább élt mindig, ha másként nem, családok féltett titkaként. Ez olyan hagyomány, amelyet mindannyian a lelkünkben hordozunk, és ami mindig erős közösségeket teremtett történelmünk során.
Megtartó erő ez, ami több mint ezer éven át védett meg minket attól, amitől Szent István az Intelmeiben is féltette fiát. Attól, hogy „a balsors letaszítson”. Évezredes államalkotó nemzetünk a szabad Magyarország álmát mindvégig megőrizve vált Európa büszke politikai nemzetévé.
975 éve, Szent István halála után úgy tűnhetett: a nagy munkával és atyai gondoskodással létrehozott keresztény állam rövid úton összeomolhat, maga alá temetve a magyarok jövőjét. Ha a magyarságot és Magyarországot csak állama tartotta volna egybe, talán így is történik.
Ám az évek, évtizedek alatt kiderült, hogy Szent István műve nemcsak államszervezet, törvény és rend, hanem közös út, hazaszeretet és összetartozás is. Nincs az a trónviszály, nincs az a diktatúra, mely egy ilyen örökséget el tudna tiporni. Nincs az a cinizmus, amely kiirthatná.
Mert ez az örökség többet jelent egy jól működő államszervezetnél. Sokkalta többet. Egy nemzedékről nemzedékre megtartott szép, igaz, nemes szellemi közösséget.
Szent István személyiségét, hitét, országot építő munkáját a magyarok egy évezrede mércének tekintik. Ahogy Mindszenty bíboros fogalmazott: a családban és a társadalomban egyaránt. Ez a mérce olyan mélyen a sorsunkba ivódott, hogy onnan akarva sem lehet kimetszeni. Megszállhatták Magyarországot idegen hatalmak, ráerőszakolhattak új zászlót, új címert. De a lelkekben élő hazát nem cserélhették másra.
Szent István nemcsak államalapító, de országépítő is volt. Amit alkotott, szilárdnak és maradandónak bizonyult. Akárcsak azok az erős és sudárnövésű fák, amelyek gyökereikkel mélyen a földbe, ágaikkal pedig a magas égbe kapaszkodnak.
Jelenünk is így gyökerezik a múltban, és épp így kapaszkodik közös jövendőnkbe. Így válik érthetővé és átélhetővé az is, miképp sikerült a történelem viharaiban is megőriznünk államalapító királyunk művét. Ha nem lehetett az állami ünnepségeken, lehetett a templomokban. Ha nem lehetett körmeneti zászlókra írni, megmaradt csöndes fohászainkban. Ha nem lehetett az utcákon és a tereken, továbbadtuk az otthonainkban. Mindenhol, ahol magyarok éltek. Itt, Székesfehérváron különösképp.
Amikor ebben az évben Székesfehérvár ünnepelt, minden rezdülésével, minden lélegzetvételével, minden elvégzett munkával azt üzente: az örökség mi magunk vagyunk. A város életének részévé vált az ünnep. Mindenkit megszólított, mindenki szereplőjévé válhatott. Így épült eggyé a sokféle rendezvény: konferencia, szoborállítás, körmenet, könyvbemutató, találkozó, sportnap, kiállítás és koncert.
