Tisztelt ünneplő Gyülekezet!
Főtiszteletű Püspök Úr! Polgármester Úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kós Károly szerint a templomok kövei már nem olyanok, mint amikor még a hegyen tornyosulnak vagy a földben pihennek. Azokat a köveket ugyanis „az Ember Istentől áldott lelke holtból élővé, némából beszélővé” változtatja. A szatmárcsekei református templom kövei épp ilyen élő, beszédes kövek. A múltról, azokról az emberekről beszélnek, akik egykor itt templomot építettek. Ha az épület megsemmisült, nagyobbat, szebbet emeltek a helyén. És bár a templomok változhattak, a hit megmaradt. És azokról is mesélnek ezek a kövek, akik legjobb hagyományainkat megőrizték, gazdagították. Az itt élők számára mindig fontos volt családjuk, közösségük, szűkebb pátriájuk és templomuk sorsa.
A hagyományok ma is tovább élnek. A református közösség tagjai mindig is erőt meríthettek abból a lelkiségből, amit a hit megtartó ereje és összetartó energiája táplál a keresztyén emberekben. Ez az alkotó és megtartó erő munkált akkor is az itt élőkben, amikor ennek a templomnak a sorsa vagy megújítása volt a tét. És ez az erő hozott össze minket a mai ünnepi alkalommal is. Öröm látni mindazok gondosságának és keze munkájának eredményét, akiknek köszönhetően ez a megújult templom ismét a település híréhez méltó külsőt öltött. Sokak erőfeszítésének köszönhető, hogy ez a templom ismét méltó otthona lehet a hitéletnek, és méltó helyszíne az évről évre ismétlődő Kölcsey-emlékünnepeknek is. Isten megszentelt házának kövei a múltról mesélve ma is a jelenhez és közös jövendőnkhöz szólnak. Mostantól megújult formában, még szebben, még ünnepibben. Köszönet mindazoknak, akik ezt lehetővé tették, akik azért fáradoztak, hogy a templom megújuljon, és újabb nemzedékeket szolgálhasson.
Tisztelt ünneplő Közösség, kedves keresztyén Honfitársaim!
Szatmárcseke távol esik Budapesttől, távol más nagyvárosoktól, nagyobb és gazdagabb településektől. A szellem világában azonban nincsenek távolságok. Szatmárcseke sincs az Isten háta mögött. Épp ellenkezőleg. Szellemi-lelki értelemben a magyarság fejedelmi városai közé tartozik. Illő volt tehát, hogy legendás református temploma is ehhez a ranghoz méltóan fogadja a híveket. A szatmárcsekeieket és a messzi vidékekről idelátogató zarándokokat.
Szatmárcseke neve egyet jelent azzal a településsel, melyben Kölcsey Ferenc élt és alkotott évtizedeken át. Egyet jelent annak a költőnek a nevével, akinek nemzeti imádságunkká lett Himnusza sokszor elfedi hatalmas életműve megannyi más maradandó értékét és gondolatát. Pedig volna még mit idézni, megtanulni tőle. Hallgassuk csak: „Semmi sincs, ami az emberi szívet annyira felemelhetné, következőleg az élet mindennapi jeleneteiben, s a szenvedélyek és indulatok örök ostromában hozzáragadt szennytől annyira megtisztíthatná: mint az istenség nagy gondolatával foglalatoskodás. Akármerre veted e temérdek mindenségben tekinteteidet, mindenfelől egy végetlenül bölcs, nagy és jó, de egyszersmind megfoghatatlan lény jelenségei sugárzanak feléd.” Mélységes istenhit jellemzi ezeket a sorokat.
Kölcsey nemcsak a nemzeti gondolat és a szabadság eszméjének volt halhatatlan hirdetője, de mélyen hívő református ember is volt. Ő is az itteni hívek közösségében hallgatta Isten igéjét, itt vett úrvacsorát. Az az úrasztal, amelyet ő adományozott gyülekezetének, ma is féltve őrzött kincsünk. És neki köszönhetjük azt is, hogy a világ nemzetei között mi, magyarok vagyunk azok, akik minden esztendőben legelőször Isten nevét ejtjük ki köszöntve az új évet, hozzá fohászkodva áldást, védő kart, jó kedvet, bőséget kérve.
