Honvédek, Katonák!
Egy híres történelmi stratéga – és nem mellesleg legendás pályafutású katonatiszt –, Winston Churchill egyszer azt mondta: „Minél messzebbre nézel hátra, annál messzebbre látsz előre.”
Bizton állítható, hogy Churchill nem a bevetésben oly nélkülözhetetlen éleslátásra gondolt. Hanem arra, hogy jó, ha az ember tudja, hogy miféle értékek sorjáznak mögötte. Merthogy a múlt magyarázattal, tanulsággal, de követendő célokkal is szolgál.
Itt, Litvániában, a NATO katonai missziójában minden magyar katona mögött ott van hazánk múltbéli döntése és az ok, amiért Magyarország a NATO-hoz csatlakozott. A biztonság iránti vágy.
Már a rendszerváltás pillanatában olyan biztonságot akartunk, amely mögött ott áll a világ legnagyobb katonai szövetsége. Tudtuk: a NATO-tagság azt jelenti, hogy nem vagyunk egyedül sem a bajban, sem a baj megelőzésében. Tudtuk, hogy a fenyegetettségben számíthatunk szövetségeseinkre.
De azt is tudtuk, hogy a közös biztonság megteremtése ránk is kötelezettségeket ró. Ezért küldünk ma is kiváló katonákat Ciprustól Szomáliáig, Afganisztántól Irakig, Libanontól Pristináig a közös ENSZ, EBESZ, uniós és NATO-missziókba.
Az év minden napján mintegy ezer magyar katona biztosítja a közös műveleteket, véd határokat, szervezi a munkát, végzi a szállítás, a kiképzés feladatait, őrzi a törékeny békét. S ha parancsot kap, harcol is.
Magyarország azért küldött katonákat a Baltikum légterének ellenőrzésére, mert a szövetségi szolidaritás ezt kívánja tőlünk.
A NATO-országok közös biztonságára úgy tekintünk, mint a sajátunkéra. Itt, Litvániában részei vagyunk annak a szövetségnek, amely ezúttal – hatalmas felelősség – részben magyar katonákra bízta a Baltikum légterében a közös biztonság és a NATO-érdekek feletti őrködést.
Szövetségeseink úgy ismernek minket, mint akik ennek a feladatnak maradéktalanul, magas színvonalon és megbízhatóan meg tudnak felelni.
Litvánia pedig a történelmi barátság okán különösen fontos nekünk. Megértjük egymás aggodalmait, osztozunk egymás békevágyában.
A kölcsönös rokonszenv szólította utcára a litván szimpátiatüntetőket az 1956-os forradalom idején. A litvánok akkor megértették, milyen kincs a szabadság: ünnepelni tudták a másét. Ösztönösen érezték, hogy a magyarok hősiessége más népek szabadságvágyának is forrása lesz.
És a kölcsönös rokonszenvnek köszönhető, hogy 1991-ben az elsők között ismertük el Litvánia függetlenségét. Ez a mostani katonai szolgálat tehát éppúgy fakad a múlt bajtársiasságából, mint a jelenkori felelősségvállalásból.
Hátranézni azonban nemcsak a régmúltba lehet. Legalább ilyen fontos a közvetlen hátország, amely misszióba küldi katonáit. És persze a család, amely hazavárja őket – hazavárja Önöket.
Tisztelt, hazájuktól távol szolgáló Honfitársaim!
Márai Sándor szerint: „Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk.”
Önök itt ennek a szolgálatnak adnak katonai rangot: az emberek, az emberiség egyik legnagyobb értékét, a békét vigyázzák. Azért szállnak fel napról napra éles fegyverzettel, hogy ezeket a fegyvereket lehetőleg sose kelljen használni.
Önök itt is – esküjükhöz hűen – Magyarországot, az ország érdekeit védik, amikor teljesítik szövetségesi kötelességünket. Helytállásuk és munkájuk elismerése az egész nemzet dicsőségére válik.
Tudom, hogy ilyenkor, karácsony közeledtével a lélek legnagyobb terhe a távolság. Egy külhoni misszióban – karácsonykor – különösen tud hiányozni a család. Kérem, vigyázzanak magukra, hogy megkésett, de annál kedvesebb ajándékként januárban mindannyian épségben kerüljenek haza!
Isten áldja mindnyájukat!