Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Engedelmükkel nem idézek tovább ebből a megrendítő kordokumentumból. Így is nyilvánvaló, mi várt volna mindazokra, akiket sikerült megmentenie Wallenbergnek és magyar segítőinek.
Hogy vajon maga Wallenberg olvasta-e az Auschwitz-jegyzőkönyvet, nem sikerült teljes bizonyossággal kiderítenem. Ismerhette ugyan, de nem ez itt a lényeges kérdés. Mert ha ismerte, ha nem, ő mégiscsak az életét kockáztatta azért, hogy másokat az élet esélyéhez hozzásegítsen. A kérdés ezért sokkal inkább az, vajon miért? Miért érezte kötelességének a segítségnyújtást?
Sokan sokat is írtak már róla, mégis keveset tudunk erről. Mint ahogy keveset tudunk arról is, valójában milyen ember volt Raoul Wallenberg, amikor 32 évesen, néhány hónappal Magyarország német megszállása után Budapestre érkezett? Hogy hogy nézett ki, hogyan öltözködött, arról többet tudunk, mint arról, vajon hogyan érzett és mit gondolt magában, amikor cselekedni kezdett. Azt tudjuk róla, hogy jó kiállású, eleganciájára kényes férfi volt, de inkább törékeny, mintsem katonás alkat. Arról azonban keveset tudunk, mi volt személyiségének titka? Miben rejlett Wallenberg belső ereje, aminek köszönhetően oly eredményesen tudta érvényre juttatni akaratát egy erőszakos és tébolyult világban?
Azt viszont tudjuk, mi mindent tett meg célja érdekében. A náci uralom idején, akivel tárgyalni kellett, azzal tárgyalt, aki korrupt volt, azt megvesztegette, aki a fenyegetésből értett, azt megfenyegette, aki parancsból, annak parancsolt. Feljegyzések százai vallanak arról, hogy ezer arca volt, akár egy kiváló színésznek. Neki azonban a valóság színpadán kellett helytállnia.
Ismerte a nácik és nyilasok észjárását. Ismerte szokásaikat, emberi korlátaikat, tekintélytiszteletüket. És ismereteit fegyverként használta velük szemben. Bármilyen helyzetbe is került, okosan mérlegelt és bátran cselekedett. Mégsem mondhatjuk róla, hogy egyszerűen csak bátor lett volna. Miként az okos jelző sem mond róla eleget.
Ember volt. „Ember az embertelenségben.” Erkölcsös ember egy erkölcseiből kifordult világban. Olyan ember, aki pontosan tudja, hogy semmi sem lehet beszédesebb a tetteknél.
Mint ahogy semmi sem lehet mélyebb az elfojtás, a végső kétségbeesés, a halál csendjénél. Annál a csendnél, ami túl van az elmondhatatlanon. Meggyőződésem, Wallenberg hallotta ezt a csendet, és azt is tudta, ezt a csendet szavakkal már nem lehet megtörni. Ezért az egyetlen erkölcsös utat választotta. Cselekedett.
Cselekedett, és ezzel sok ezer embert mentett meg a biztos pusztulástól.
És voltak sokan, akik hozzá hasonlóan – cselekedtek. De a csend, a kimondhatatlan csendje mégis mindörökké velünk marad. Ha odafigyelünk, ma is halljuk. Néhány másodpercre hunyjuk be most szemünket, és hallgassunk bele ebbe a csendbe!
(……………)
