Épp így mindannyiunk személyes történetévé lett annak az 58 esztendővel ezelőtti napnak a története is, amikor a magyar nép – kitépve magát a kommunista világbirodalom fojtogató öleléséből – a szabadság nemzeteként született újjá.
Jó érzés, hogy negyedszázaddal ezelőtti küzdelmeink sikerének köszönhetően végre olyan világot teremthettünk 1990-ben, amelyben mindkét nap emlékezete nemzeti ünnepünkké válhatott. Jó érzés, hogy szabadságküzdelmeink legfényesebb fordulópontjait szabadon ünnepelhetjük azóta. Mint ahogy jó érzés az is, hogy gyermekeink számára ma már mindez a világ legtermészetesebb dolgának tűnik.
De mondjuk el gyermekeinknek – mert nekik is tudniuk kell –, hogy 1990 előtt ez két nap nemhogy piros betűs ünnep nem lehetett a naptárunkban, de a hatalom megtorlásának tette ki magát mindenki, aki a szabadság nevében akart ünnepelni, szót emelni, emlékezni.
Még családi körben is csak suttogva, félszavakban lehetett beszélni 1956 októberének forradalmáról. Csak titokban lehetett emlékezni azokra, akik életüket adták nemzetünk méltóságáért, szabadságáért és függetlenségéért.
Nagy szerencse, hogy vannak még, akik ma is velünk élnek az akkori idők tanúi közül. 1956 októbere szüleink és nagyszüleink forradalma volt. Nekik tartozunk köszönettel azért, hogy március 15-éhez hasonlóan minden szabadságszerető magyar személyes történeteként tekinthet arra a felemelően szívszorító, hősies 13 napra. Az ő emberi példájuknak köszönhetjük, hogy 1990-ben közös erővel végérvényesen nemet mondtunk arra a rendszerre, amely számtalanszor bebizonyította, hogy bármikor kész kíméletlenül fellépni saját polgáraival szemben. Nekik, szüleink és nagyszüleink nemzedékének köszönhetjük, hogy a küzdelmekkel teli, de békés polgári átalakulás során közös erővel sikerült szabad és független országgá tennünk hazánkat. 1956 magyarjainak szabadságszeretete nélkül a mai napon nem lenne mire emlékeznünk, nem lenne mit ünnepelnünk. Más lenne országunk, más lenne történelmünk, és a világ történelme is.
- november 4-ére virradóan, alig néhány száz méterre innen egy magas homlokú, élete derekán járó, csöndes, okos tekintetű férfi ült jellegzetes zakójában és vastagkeretes szemüvegében a Parlament egyik dolgozószobájában. Egy kiáltványt gépelt. Államminiszter volt. Akkor kevesen hallották meg üzenetét. Négy évvel később azonban már az Egyesült Államok akkori elnöke, John F. Kennedy már így emlékezett:
„A történelem kezdete óta nincs még egy nap, amely világosabban mutatja az ember csillapíthatatlan vágyát a szabadság iránt – bármily kicsi is a siker esélye, és bármily nagy is az áldozat, amit követel.”
