A magyar kormány utolsó törvényes képviselőjeként megfogalmazta híres kiáltványát, melyben többek között ez áll:
„A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat is, miszerint a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be.
A harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és megkülönböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult.
(…)
A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget, vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen – kivéve azokat, melyek Budapest közellátását és közműveit érintenék.
Fegyveres ellenállásra parancsot adni nincs módomban: egy napja kapcsolódtam be a kormány munkájába, a katonai helyzetről tájékoztatva nem vagyok, felelőtlenség volna tehát tőlem a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni.
Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását.
Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az ENSZ alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét.”
Bölcs, bátor, józan és igaz szavak. Gondoljuk el, hogy az oroszok által már megszállt Parlamentben milyen lelkierő kellett e kiáltvány megfogalmazásához?
Képzeljük magunkat egy pillanatra Bibó István helyébe! Honnan vehette ez a sokkal inkább tudós, mintsem forradalmár alkatú férfiú ezt a halált megvető nyugalmat és bátorságot? Ő, aki pontosan ismerte a kommunista rezsim magyar nép ellen elkövetett bűneit és rémtetteit… Ő, aki pontosan ismerte a szovjet elnyomók kíméletlenségét…
Nehéz volna válaszolni erre a kérdésre.
Október 23-a fiataljainak szabadságszeretetéből és a forradalom megannyi névtelen hősének emberi példájából ő is sok erőt meríthetett. Mint ahogy a forradalmárok igazságuk és bátorságuk – Bibó szellemi örökségével egyetemben – alig 33 esztendő múlva szabadságszerető magyarok millióinak vált személyes emberi példájává.
Nekünk, mai magyaroknak többszörösen is jó okunk van győztes forradalomként tekinteni október 23-ára. Miként jó okunk van arra is, hogy Bibó István november 4-e hajnalán megfogalmazott kiáltványára ne pusztába kiáltott szóként tekintsünk.
Jó okunk. 1956 a bizonyíték arra, hogy van értelme az áldozatnak, van értelme a bátor kiállásnak, van értelme az erkölcsi helytállásnak. Ez a nap sok más nemzet tagja számára is reményt adott és példát mutatott. És 89-es szabadságküzdelmeinkben is 1956 erkölcsi példája adott erőt politikai nemzetünknek.
1956 októbere után Európa és a világ történetében többé már semmi sem maradhatott úgy, mint azelőtt volt. Ami akkor történt, annak hatása a kommunista világbirodalom erkölcsi összeomlásában és Európa újraegyesítésében is kiemelten fontos szerepet játszott. Így mi, magyarok a legnagyobb körültekintéssel, a legnagyobb alázattal és illő szerénységgel sem mondhatunk kevesebbet, mint hogy nincs olyan európai nép, amelynek fiai és leányai nagyobb áldozatot hoztak volna, mint amit nemzetünk hozott meg 56-ban azért, hogy a 2. világháború utáni Európa ismét a szabad országok közössége lehessen.
November 4-e soha el nem múló gyásza ellenére ezért mondhatjuk, hogy mégis győztessé lett forradalmunk.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kevés nemzet van a világon, amely ilyen több emlékezetes pillanattal, ilyen világraszóló nappal, ilyen személyes életünkre is ható közös történettel lett gazdagabb.
Mi, magyarok joggal lehetünk büszkék arra, hogy 56 forradalma mellett mindörökre személyes történetünk, nemzeti önazonosságunk részévé lett az a történet is, amikor egy modern, polgárosodni akaró, új politikai nemzet született Európa szívében. A kalendáriumok 1848. március 15-ét mutattak akkor. Hiába, hogy egyikünk sem élt azokban a 166 évvel ezelőtti legendás időkben, a márciusi ifjak története, vele a Nemzeti dal és a 12 pontba foglalt követelések a magyarok nemzedékeinek, köztük nekünk, ma élőknek is mindörökre a vérünkbe ivódtak.
