Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
- november 4-ére virradóan, alig néhány száz méterre innen egy magas homlokú, élete derekán járó, csöndes, okos tekintetű férfi ült jellegzetes zakójában és vastagkeretes szemüvegében a Parlament egyik dolgozószobájában.
Egy kiáltványt gépelt.
Azokban az órákban a halál csöndje keveredett a hajnal csöndjébe. És ezt a vérfagyasztó csöndet hol egy lánctalp csikorgása, hol egy gépfegyver hangja tette még dermesztőbbé az Országház környékén és egész Budapesten.
A magukra hagyottan kongó országházi folyosókon kapkodó és idegen katonai vezényszavak futottak végig vészjóslóan, majd a lépcsőfordulókban tompán elhalva belefulladtak saját visszhangjukba.
Az egész ország felett dermedtség honolt.
A világ akkor még nem tudta, hogy mi történik Budapesten. Csak azt tudta, hogy mi történt 13 nappal korábban. 1956. október 23-án.
- október 23-án megelégelve honfitársaink százezreinek üldöztetését és kisemmizését, megelégelve a magyarok millióinak mindennapi megfélemlítését, megelégelve a kommunista terror fájdalmasan hosszú éveit a magyar nép úgy döntött, gátat vet a mindent átszövő hazugságok rendszerének.
Forradalmunk mindössze két szóval leírható közös érzésből született.
Elég volt.
Elég volt, érezte az örökös normaemelésekkel kizsákmányolt, az „önkéntes békekölcsönökkel” sújtott gyári munkás, a földjeitől és jószágaitól megfosztott földműves, a hazugságok tanítására kényszerített tanár. Elég volt a kitelepítésekből, a munkatáborokból, az államvédelmi terrorból, a hírhedt „B”-listázásból, a magyart a magyarral szembeállító osztályharcból. Elég volt az elvtelen elvtársakból, a kontraszelekcióból, a cenzúrából, a besúgók és provokátorok állampárti hálózatából. Elég volt a hallgatásból, elhallgatásból, és elég a hazug propagandagépezetből. Elég volt az emberi szabadságjogok sárba tiprásából és a polgári értékek megcsúfolásából.
Elég volt!
Elég, mert a magyar ember nem élhet szabadság nélkül. A régi fényképeken és filmfelvételeken a lelkesült, felszabadult arcokat nézve látjuk, milyen elementáris életerő tört utat magának. A hazugsággal gúzsba kötött évek után először vált közös élménnyé, hogy magyarok szabadon beszélhetnek igazságról, szabadságról.
A kommunista rezsim azonban a szabadság iránti vágyat a rendszer alapjai elleni támadásnak tekintette. Honfitársaink kiállása az erkölcs forradalmát jelentette az erkölcstelenség rendszere ellen. Nehéz felfogni, hogy a forradalom ellenségei és elárulói az orosz tankok segítségével miképp voltak képesek vérfürdővé változtatni ezt a lelkeket felszabadító közös élményt.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Alig 13 nappal a forradalom kitörése után Budapest utcái ismét romokban álltak. Az ország sortüzektől volt hangos…
A kommunisták világossá tették, hogy sem a népakarat kinyilvánítása, sem a szabadság, sem a demokrácia, sem a függetlenség nem egyeztethető össze a szocialista államberendezkedéssel. A nyugati segítség elmaradása pedig azt jelentette, mintha a szovjet tankok nyers túlerejével szemben számunkra nem volna értelme az ellenállásnak.
Azon a dermesztő novemberi hajnalon – az Országházban – annak az írógépnek a kopogása mégis azt jelezte, hogy mi, magyarok egészen másképp gondolkodunk erről. Az egymás után koppanó betűkből kirajzolódó szavak pedig már azon a hajnalon is sokkal többet jelentettek önmaguknál. Azt üzenték a világnak, nincs az a megszálló hadsereg, amely erősebb lehetne egy az igazságáért és szabadságáért harcolni kész népnél. Nincs az a fegyver, aminek nagyobb hatalma lehetne a tisztességgel kimondott szó erkölcsi erejénél.
Aki ezt üzente a világnak, helyettünk és a szívünkből beszélt. Egy volt közülünk, magyarok közül. Bibó Istvánnak hívták. A Nagy Imre-kormány minisztereként az utolsó pillanatig a helyén maradt a Parlamentben. Nem próbált elmenekülni. Azt tette, amit erkölcsös emberként és demokrataként tehetett ebben a helyzetben.
