Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Bem József egyike volt annak a mintegy 5000 magyarnak, akik 1849-ben, a szabadságharc bukásakor hazájukból Törökország felé menekültek.
Az első felelős magyar kormány tagjai közül hárman is – Kossuth Lajos, Szemere Bertalan és Mészáros Lázár – szintén Törökországban várakozva bíztak a kedvező fordulatban. Kossuth közel két évig élt török földön, hogy aztán Amerikában, Angliában és végül Olaszországban igyekezzen a világot maga mellé állítani. Sohasem nyugodott bele a vereségbe: hosszú élete és negyvenöt évnyi emigráció során mindvégig a magyar függetlenséghez ragaszkodott. Ő már csak halála után térhetett vissza hazájába.
Szemere is Törökországon keresztül jutott el nyugatra, ahol rendkívül szerény körülmények között élt. Miután visszavonták a távollétében kimondott halálos ítéletét, 1865-ben, már súlyos betegen térhetett vissza Magyarországra.
Mészáros Lázár, a nyolc nyelven beszélő, művelt és kíváncsi elme, a miniszterség nyűgjét is magára vállaló katonatiszt végül az Egyesült Államokban lett házitanító, majd farmer. Mindössze kilenc évvel élte túl a szabadságharc leverését. Ha maradt volna, rá is bitó vár.
És mi lett a többi miniszter sorsa?
A kormányfőt, Batthyány Lajost kivégeztette a bécsi udvar.
Széchenyi István, a legnagyobb magyar, aki valóban országunk legnagyobbjának bizonyult az építésben, soha többé nem léphette át a börtönéül szolgáló döblingi elmegyógyintézet kapuját.
Esterházy Pálnak a számkivetettek sorsa jutott osztályrészül, Magyarország egyik leggazdagabb arisztokratája teljesen elszegényedve hunyt el Regensburgban.
„A föld megőszült” − Vörösmarty Mihály ezekkel a szavakkal írta le ezt a kort és azt a bénultságot, amit Haynau rémuralma, a halálos ítéletek sokasága, és a külföldi bujdosásba kényszerültek miatti veszteség jelentett.
Az első felelős magyar kormány tagjai közül hárman hazájukban vészelték át, és élték túl az 1850-es évek dermesztő csendjét.
A megtorlást elkerülő kormánytagok, Deák Ferenc, Eötvös József és Klauzál Gábor a forradalom bukása után történelmi szerepükhöz és felelősségükhöz hűen szolgálták nemzetünk felemelkedését. Számukra így sohasem vált kérdéssé, vajon megérte-e 48 hősiessége, áldozatvállalása, megannyi erőfeszítése.
Bujdosók és otthon maradók egyaránt azt érezhették, amit Mészáros Lázár itt, Törökországban írt naplójába, hogy alighanem ezek a megpróbáltatások tették igazán nemzetté a magyarságot.
Igen, a közös hit, a közös elszánás, a közös célokban való egyetértés még a legsúlyosabb megpróbáltatásoknak is magasabb rendű értelmet ad.
Önmagán messze túlmutató értelmet és jelentőséget, hiszen március 15. vívmányai, az első felelős kormány megalakulása, az áprilisi törvények elfogadása, az első népképviseleti országgyűlés megválasztása valójában a mai, modern, szabad, független, demokratikus Magyarország első történelmi tartópillérét jelentik.
Ezeket a pilléreket olyan emberek tették erőssé, akik nem uralkodni, nem vetélkedni, nem boldogítani akartak, hanem minden tettükkel és gondolatukkal a haza boldogulását szolgálták. Munkájukban méltán számíthattak egész nemzetünk támogatására, mert számukra csak egyetlen mérce létezett mindig. Az, amit nekünk, magyaroknak nemzeti himnuszunk költője, Kölcsey Ferenc adott a kezünkbe.
A haza minden előtt.
