A harcokból századosként hazatért Halászy Károlyt és Vörösmarty József református lelkészt letartóztatták. Másnap vasra verve hozták őket ide, Ócsára. Itt kerültek a rögtönítélő törvényszék elé.
Szomorú, de bizony akadtak árulóik: a bírót és a lelkészt súlyos börtönévekre, Halászyt a tanúvallomások nyomán 1849. július 25-én halálra ítélték.
Bűne az volt, hogy szembefordult az önkénnyel. Az ítéletbe is csak annyi kerülhetett, hogy „a rebellis pártnak igen buzgó tagja”, és „Kossuth proklamációit önként kiosztotta a lakosság között”.
A tanító válasza higgadt volt: „népfelkelő százados voltam, ez az egyetlen bűnöm, semmi más”.
Halászy Károly ezen a helyen, az ócsai járásbíróság egykori udvarán halt mártírhalált. Éppoly fájdalmasat és égbekiáltót, mint a győztesek bosszújának többi áldozata. És éppoly hősieset, mint az aradi tizenhármak, vagy a harcokban elesett honvédek.
A forradalom leverése után, Haynau rémuralma idején a rögtönítélő hadbíróságok nem sokat teketóriáztak: embertelen, hideg nyugalommal küldték halálba a nemzet szabadságáért a végső áldozatra is kész hazafiakat. Bárkit, aki szólt az igazságról, segítette a magyar szabadságharcot, vagy akár csak hangosan imádkozott érte.
A kivégzettek több mint negyede tanító, pap vagy lelkész volt. A szíve, lelke és gerince sok kis közösségnek. Miért kellett meghalniuk? Mert az igazság kimondása volt a hivatásuk.
Halászy Károlyt még halálában is megalázták: végtelen csöndben, búcsúceremónia és gyászolók nélkül temették el. Az alsónémedi iskola tanárát egy pályatárs, az öreg ócsai rektor, Kontra Sándor helyeztette végső nyughelyére, sírkövet is ő állíttatott a hant fölé. Ők ketten így mutattak nemes példát minden következő nemzedéknek.
A hős, aki jellé tudott válni. És az élő lelkiismeret, aki felemelte ezt a jelet, hogy emléke minden időkre megmaradjon.
Halászy Károly története mégsem ezt az utolsó nagy csendet hagyta ránk, hanem egy világos, éles hangot: a lelkiismeret hangját.
Azokban az időkben valami végérvényesen megváltozott. A szabadság iránti vágy feltört az emberekből. A forradalom elbukhatott, de a kiegyezésig tartó folyamat során legfőbb céljai teljesültek.
1849 után pedig az új korok magyarjai valahányszor nekibuzdultak, hogy jobbra fordítsák a magyar nemzet sorsát, mindig 1848 elszántságát keresték, és a forradalom eszméiben látták az esélyt a megújulásra.
1848-49 mindörökre a magyarság öntudatának legtisztább forrása maradt. Bizonyság, hogy a hazaszeretet nem ünnepnapok hangzatos szava, hanem bennünk dolgozó erő. A reformkor szószólói, a forradalom sürgető fiataljai és a szabadságharc neves és névtelen mártírjai – köztük Halászy Károly és az aradi vértanúk – nem akartak mást, csak hogy Magyarország önmaga lehessen.
168 év távolából, a síron túlról is azt üzenik nekünk: a megszentelt áldozat sosem hiábavaló.
Ahogy Juhász Gyula írja gyönyörű versében:
„A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke földalol”.
Emlékük legyen áldott!
