Beszédek
2015. október 06.

Áder János köztársasági elnök beszéde a nemzeti gyásznapon Noszlopy Gáspár szülőfalujában, Újvárfalván

Tisztelt Polgármester Asszony!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Újvárfalvaik!

Boldog az a nemzet, amelynek legkisebb falvai is olyan nagyszerű fiakat adnak a hazának, mint Noszlopy Gáspár, Újvárfalva szülötte. Kossuth őt nevezte a XIX. század legbátrabb emberének.

Ezért is illő, hogy a mai napon – az aradi mártírok előtt fejet hajtva – az ő emlékét is felidézzük. S vele együtt mindazokét, akik a világosi fegyverletétel után is elevenen tartották 1848-as polgári forradalmunk és szabadságharcunk eszméit. Akik a reménytelennek tűnő időkben is készek voltak tenni, küzdeni, harcolni érte.

Nekik köszönhető, hogy mindazok, akik Bécsben és az orosz cári udvarban azt hitték, hogy 1849-ben győzelmet arattak felettünk, hamarosan azzal szembesültek, hogy mi, magyarok a ránk küldött roppant túlerő előtt csak meghajoltunk, de nem törtünk meg.

A kor magyarsága hű maradt 48 eszméihez és követeléseihez. Ki a passzív ellenállást választva, ki csak családi körben. Tanárok, tisztviselők, földművesek, iparosok, írók, tudósok, politikusok őrizték jó hazafiként polgárosodni vágyó nemzetünk eszméit.

Mert az ügy, amiért oly sokan áldozták életüket, az egész nemzet ügye volt. Március 15-e fényét, szabadságharcunk igazát sem Haynau véres rémuralma, sem a Bach-rendszer önkényének sivársága nem tudta kitörölni a nemzet emlékezetéből. Azok a nagyszerű hősök pedig, akik Noszlopy Gáspárhoz hasonlóan 1849 augusztusa után is a fegyveres ellenállást választották, azt üzenték a császári udvarnak, vigyázzanak: a parázs a hamu alatt bármikor felizzik.

Mert mi, magyarok nem engedünk a 48-ból!

Az ellenállás minden formája rettegéssel töltötte el a hatalmon lévőket, egyetlen percre sem lehettek biztosak abban, mikor lobban újra lángra mindaz, aminek elfojtásán oly kíméletlenül és kitartóan fáradoztak. Ezért lenne fontos, hogy történelmünknek ezek a kevéssé ismert lapjai is nemzeti önismeretünk részévé váljanak.

Mint ahogy fontos volna az is, hogy Noszlopy Gáspár legendás alakját 48-as küzdelmeink legnagyobbjai közé emeljük.

Tegyük fel a kérdést: vajon a nemzeti ellenállás és a Noszlopy Gáspárhoz hasonló hazafiak hősiessége nélkül létrejöhetett volna az 1867-es kiegyezés? Végbemehetett volna Magyarország európai léptékű modernizációja e történelmi kiegyezés nélkül? Az akkor létrejött erős polgári hagyományok nélkül lehetséges lett volna hazánk XX. századi újjászületése? Eleink akkori áldozatvállalása, hősiessége és bölcsessége nélkül lenne-e olyan szilárd talapzatunk, amelyre a 21. század Magyarországát bátran építhetjük?

Tisztelt Megemlékezők!

Az az ember, akire ma közösen emlékezünk, itt született, ebben a faluban. 1820-ban látta meg a napvilágot és alig 33 esztendősen teljesítette be földi küldetését.

Pápán végzett jogi tanulmányai után 1843-ban jegyzőként állt állami szolgálatba, majd az ügyvédi oklevelet is megszerezve 1846-tól kerületi szolgabíróként dolgozott Somogy vármegyében. Minden adott volt számára, hogy ha úgy akarja, kizárólag saját magának és hivatásának élve jogászként hosszú és békés életet éljen jólétben és közmegbecsülésben…

Élete azonban gyökeres fordulatot vett 1848-as forradalmunkat követően. Szabadságharcunk idején, 1848 szeptemberében már a marcali népfelkelők parancsnoka, csapatai élén sikerrel tartóztat fel és tesz ártalmatlanná egy Jellasics seregéhez tartozó horvát hadoszlopot.

Ezt követően élete bővelkedik a regényes fordulatokban…

A tavaszi hadjárat előtt bátyjával, Noszlopy Antallal tervet készít a Dél-Dunántúl felszabadítására. Ehhez megszerzi Kossuth támogatását. Noszlopy a terv kidolgozása után annak végrehajtásában is oroszlánrészt vállal. 1849. május 1-jén az általa szervezett csapatok élén sikeresen foglalja vissza Kaposvárt a császári erőktől.

Honvéd őrnagyi rangot kap, majd kormánybiztosnak nevezik ki, akinek előbb Somogy és Tolna vármegye, majd 1849 júliusától az egész Dél-Dunántúl védelmét kell biztosítania.

Lelkes, de nem túl nagy létszámú és többnyire rosszul felszerelt szabadcsapataival alapvetően gerilla hadviselésre rendezkedik be. A cári haderő beözönlését követően pedig a komáromi vár védelmére vezényli honvédjeit.