1849. július 30-án a szegedi belvárosi temetőben hatalmas tömeg gyűlt össze. A városban pusztító kolera legújabb halottját kísérték utolsó útjára. A temetésen annyi katona volt, hogy a gyászolók tömege valóságos seregnek látszott. A koporsót ágyútalpra helyezték, tisztek és közkatonák ezerszám tisztelegtek az elhunyt előtt.
A frissen kiásott sírgödröt a magyar hadvezetés színe-java és a kormány több tagja állta körül. A szegediek emlékezete szerint Répásy Mihály honvéd tábornok sírjánál maga Kossuth Lajos mondott gyászbeszédet.
Tisztelt Polgármester Úr!
Tisztelt Kemecsei Polgárok!
Hölgyeim és Uraim!
Azon a bizonyos júliusi napon már komor felhők gyülekeztek Magyarország felett. Akkor még senki sem tudhatta, hogy pár napon belül Dembiński harc nélkül feladja Szegedet, és Szőregnél vereséget szenved Haynautól. Senki sem tudta, hogy Görgei alig két hét múlva Világos mellett, a szőlősi síkon – az egyetlen lehetséges, józan döntést meghozva – leteszi a fegyvert a hatalmassá duzzadt túlerővel szemben.
Azt pedig még kevésbé gondolhatta bárki a szegedi temetőkertben, hogy néma siratók, el nem mondott gyászbeszédek napjai közelegnek. Hogy Aradon a magyar honvédsereg tisztjeit és szerte az országban honvédek és civilek százait küldi kivégzőosztag elé vagy bitófára a megtorló hatalom.
Szegeden még nem a magyar szabadságot temették, csak annak hű fiát, Répásy Mihályt. Aki, ha nem ragadja el a kolera, minden bizonnyal – a szabadságharc többi hőséhez hasonlóan – kivégzőosztag elé került volna.
Tisztelt Megemlékezők!
Esztendőkkel a magyar forradalom és szabadságharc előtt egy bécsi mester megfestette Répásy Mihály arcképét, aki a festményen magyaros testőri öltözetet visel. Ám az arca osztrák divatot tükröz: haja bécsi módi szerint fésülve, se szakálla, se bajusza. Mintha megjelenésével is azt üzenné: a császári hadseregben egy magyar katona számára a király és az ország szolgálata egyet jelentett.
Répásy Mihály a portré készültekor a bécsi magyar királyi testőrség tagja és a testőri akadémia népszerű tanára. Kiválóan képzett és szorgalmas katonaként később gyorsan haladt a ranglétrán. A testőrségtől azonban magyar alakulathoz húzta a szíve: 1846-ban a 6. huszárezred törzstisztje lett.
Két évvel később az önálló magyar honvédsereg felállítása hírének hallatán választania kellett. Ahogy választani kellett két anyai dédapjának is a Rákóczi-szabadságharc idején. Választania kellett az uralkodó és a magyar nép, a királynak tett eskü és a magyar szabadság között.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
„…hazám iránti hű szeretetemet és buzgalmamat soha semmi meg nem tántoríthatja…” – Répásy Mihály így vallott érzéseiről fivérének írott levelében. Akkor még hozzáírta, hogy esküje a „koronás királyt” is illeti. Ám a király megszegte adott szavát, Magyarországnak immáron fegyverrel is védenie kellett törvényes igazát. Répásy tudta, hogy a hűség a hazáé minden előtt.
Pákozdon már a magyar sereg balszárnyát vezette a Jelačićot feltartóztató, győztes csatában. Schwechatnál pedig komoly érdemeket szerzett a visszavonuló magyar csapatok szakszerű védelmében, ezt követően a szervezés lett a fő feladata. Kipótolni a hiányosságokat, biztosítani a felszerelést és a képzést, pénzt, paripát, fegyvert – mert ezek nélkül nincs hadsereg, nincs ütközet, nincs győzelem.
Répásy erre a feladatra is rátermettnek bizonyult. Nem kergette a hírnevet. Fegyelmezett katona volt.
Sok vezetőtársával ellentétben nem keveredett zajos vitákba. A szolgálatban találta meg hivatását. Ott ült a történelemformáló haditanácsokon, de távol tartotta magát a személyeskedő villongásoktól. Ha a helyzet válságosra fordult, hadkiegészítő munkája mellett parancsnokságot is újra vállalt.
Alárendeltjei bíztak benne, kedvelték rendíthetetlen nyugalma, béketűrése, a szigorúságban is megmutatkozó embersége, jóindulata és humora miatt. Tiszttársai elismerték teljesítményét, tisztelték erényeit. A szegedi temetőben, 1849 júliusának végén a súlyos veszteségek közepette is megrendülten gyászolták.
„Szerencsés férfi! Mert még szabad, független honban hunyhatott el” – mondta róla Mészáros Lázár.