Miniszterelnök Úr!
Miniszter Úr!
Főpolgármester Úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
1867. június 8-án este Pest belvárosa fényárban úszott. Mindenhol lámpások égtek, gyertyák fénye köszöntötte az ünneplőket. Ferenc Józsefet aznap koronázták magyar királlyá.
Csak egyetlen ház ablakai burkolóztak csöndes homályba. Másnap városszerte az a szóbeszéd járta, hogy néhány suhanc felháborodott a feltűnő sötétségen, és meg akarta dobálni az épületet. Valaki azonban odalépett hozzájuk, és megkérdezte tőlük: − Hát maguk nem tudják, ki lakik itt? Gróf Batthyány Lajosné.
Hölgyeim és Uraim!
Batthyány Lajosné, született Zichy Antónia egy esztendő híján négy évtizeddel élte túl férjét. 1849 októberétől csak feketében járt. 40 évig gyászolt odaadó hitvesként.
És gyászolt mások helyett is, mintha a nemzet veszteségét egyedül ő viselte volna.
Tisztelt Megemlékezők!
Melyikünk ne ismerné a képet, ami Batthyány Lajos kivégzését kitörölhetetlenül véste az emlékezetünkbe? A jól ismert, fél térdre ereszkedő alakot? Szinte halljuk az utolsó kiáltást a lövések előtt: „Éljen a haza!” Szinte halljuk a bátor hangot, ahogy maga vezényel tüzet hóhérainak: „Allez Jäger!” Rajta vadászok!”
A tragikus sorsú első magyar miniszterelnököt, igaztalan vádak alapján, csupán bosszúból ítélték halálra. És kétszer temették el.
Először titokban, méltatlanul, rejtekben − másodszor 21 esztendő elteltével, méltóságteljes tömeg kíséretében.
A megrendítő halál, a lőporfüst, a puszta kezdőbetűkkel jelzett első sírbolt, de még a második nyughely, a díszes mauzóleum is képes elfeledtetni egy tiszteletre méltó életet. Mintha Batthyány minden államférfiúi erényét végérvényesen magába olvasztotta volna: hogy mártírként halt meg.
Pedig Batthyány Lajos nemcsak meghalt Magyarországért, hanem élt, dolgozott, küzdött érte.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
1847 őszén Kossuth Lajos lelkesülve írta Wesselényi Miklósnak: „Barátom, ez ember előtt kalapot veszünk, a legváratlanabb körülményekben is éleslátású, mint a hiúz, maga elhatározásában sebes, mint a villám, s aztán szilárd és hajthatatlan, mintha minden idege vasból volna.”
Batthyány Lajos erényei – éleslátása, szilárd hajthatatlansága és vasidegzete – talán sosem vált volna közismertté, ha nem vesz nőül egy hazafias szellemben nevelt ifjú hölgyet, aki szemére vetette, hogy nem tud rendesen magyarul. Ezt követően az anyanyelv tudatos tanulásával az ifjú grófban a hazafiság is életre kelt.
Széchenyi haladó gondolkodásának hatására birtokai fejlesztésébe fogott, majd forgolódni kezdett a közéletben. Hamarosan meghatározó alakja lett a reformokat, az önrendelkezést követelő politikai közösségnek. Aktív részese mindannak, ami 1848 forradalmi eseményeihez és az utána következő szabadságharchoz vezetett.
Forradalom és szabadságharc.
Kicsi gyermekkorunktól fogva mi mindannyian úgy tanultuk, hogy ez a kettő összetartozik. Kokárda és huszáregyenruha, Pilvax és Pákozd, Nemzeti dal és Gábor Áron rézágyúja.
Forradalom és szabadságharc – e kettő oly erősen egymásba kapaszkodik a magyarok tudatában, mintha szorosan egymást követték volna a naptárban is.
Pedig 1848-ban a forradalmat és szabadságharcot valami nagyon erős, nagyon tartós, további történelmünkre kiható korszak kötötte össze.
A polgári átalakulás ideje.
A forradalom és szabadságharc között ott volt az a néhány különleges hónap, amikor a reformkor vívmányainak alapján új törvényekkel új haza született. Sikerült feltölteni az üres kincstárat, megteremteni a politikai stabilitás feltételeit és belefogni a szükséges állami fejlesztésekbe. Annak ellenére, hogy ehhez a munkához sem elég időt, sem kellő nyugalmat, sem tartós mozgásteret nem adott a történelem.
Batthyány Lajos kormányzása nélkül Magyarországnak soha nem lett volna önálló hadserege. Olyan nemzeti honvédsereg, amely a szabadságharc során, hónapokon át kitartott a haza védelmében, mi több, közel állt ahhoz, hogy legyőzze egy európai nagyhatalom, a császári Ausztria haderejét.
Amit szerencsésebb történelmű nemezetek évtizedek, évszázadok alatt értek el, abban Magyarország rövid időn belül maradandót alkotott.
A Batthyány-kormány alig néhány hónap alatt, a Béccsel folytatott huzavona közepette az önrendelkezés alapjait rakta le.
Tisztelt Megemlékezők!
Az utókor szemében a jó kormányzás ritkán válik hősi erénnyé. Bizony nem sok katonanóta szól a hosszas egyeztetésekkel születő törvényekről, fel- és leiratokról. Az önálló államigazgatás megteremtése és működtetése sem kívánkozik festők vásznára.
Az utókor azt emeli magasra, akinek erényei és érdemei messzire látszanak. Így lett Széchenyi a legnagyobb magyar. Kossuth a nemzet „apja”. Petőfi a forradalmár. És Deák a haza bölcse.
Széchenyi, akinek építő gondolatai megnyitották az utat egy elmaradott, feudális államból egy modern, fejlődni képes ország felé.
Kossuth, aki megalkuvás nélkül küzdött a magyar szabadságért.
Petőfi, aki idővel dacoló szavakba öntötte a nemzet érzéseit.
Deák, akinek megadatott, hogy véghezvigye és beteljesítse mindazt, ami 1848-ban elkezdődött.
