A szabadságra és békességre vágyókat, a harcolni és a kiegyezni tudókat, a bátrakat és a reménykedőket.
A pékmestereket, a földműveseket, a mérnököket, a honvédeket és a tábornokokat, a csizmadiákat, a diákokat és a lelkészeket. Mindenkit, aki szentül hitt Magyarország igazában.
Tisztelt Megemlékezők!
A forradalmat leverhették, a fegyvert Világosnál letehették. Az áprilisi szentesített törvényeket félredobhatták. Tudjuk, mi mindent hozott a bosszú, hogyan végezték bitófán katonák és civilek. Ahogy Manszbarth Antalnak és Szikszay Jánosnak, úgy Magyarországnak is akadtak árulói.
A megtorlás véres és iszonyatos volt. De valami végérvényesen megváltozott.
A szabadságharc utáni évek gyászos csendet hoztak. A csend pedig felismerést, hogy ez a forradalom, ez a szabadságharc az ország egészében, a nemzet lelkében zajlott. A legfontosabbat elérte.
A szabadság örömét, az önrendelkezés felelősségét, a polgári fejlődés lehetőségét üzente.
Hogy nincs többé erő, nincs többé hatalom, sem Világosnál, sem Aradnál, amely megállítaná az önmaga útját járni kívánó magyar nemzetet.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Egy esztendővel ezelőtt Rátóton emlékeztünk meg polgári forradalmunk és szabadságharcunk mártírjairól.
Rátóton Deák Ferenc tizenhárom tölgyfát ültetett az aradi tizenhármak emlékére. Többségük ma is él.
Tudjuk, Deák Ferenc – miközben szívós munkával készítette elő a kiegyezést – semmit sem engedett 48-ból.
A haza bölcse, miközben sikerre vitte 48-as forradalmunk követeléseit, méltó módon őrizte 49-es szabadságharcunk mártírjainak emlékét, mint ahogy a nagyigmándiak és a csákberényiek is megőrizték Manszbarth Antal és Szikszay János emlékét. Egy katolikus papét és egy református lelkészét.
Emlékük legyen áldott!
