Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Csömy Zsigmond aranyosi molnár, Nimnicher János losonci pék, Fülöp György dunavecsei jegyző, Rázga Pál pozsonyi hitszónok, Murmann Sámuel soproni nemzetőr, Giovanni Baldani olasz vasúti mérnök, Stift József sarluskai földbirtokos, Tóth József tardoskeddi földműves. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hősei. Mártírok ők, mint az aradi tizenhármak.
Nevüket azonban kevesen ismerik. Nem szerepelnek a tankönyvekben, nem áll szobruk a főtereken, nevüket nem vésték márványba. De emlékeznek rájuk ott, ahol éltek, ott, ahol meghaltak.
Ők nem a harctéren estek el.
Meg kellett halniuk, mert kitűzték a magyar zászlót, mert kenyeret sütöttek a honvédeknek, mert Kossuth-nótát énekeltek az ivóban, mert csizmát adtak a harcolóknak, mert kihirdették a trónfosztást, vagy mert „hamis és felingerlő beszédet tartottak” az Úr házában.
Megszámolni sem lehet a százakat, akiket rögtönítélő törvényszékek küldtek a halálba.
Hősök mindahányan! Névvel vagy név nélkül, levéltári névsorokban, vagy csak az égben feljegyezve. Fiatalok és idősek, szegények és vagyonosak. Nemzetiségükre, vallásukra és hivatásukra nézve épp oly sokfélék, mint Magyarország. Rájuk is emlékezünk ma, a vértanúk emléknapján. Mert a nemzet őket sem felejti, őket is gyászolja.
Tisztelt Nagyigmándiak és Csákberényiek!
Aki a hazáért áldozza az életét, megérdemli az utódok tiszteletét.
Nagyigmándon és Csákberényben a mai napon Manszbarth Antalnak és Szikszay Jánosnak szól a főhajtás.
Két különböző ember: egy fiatal és egy sokat tapasztalt. Egy katolikus pap és egy református lelkész. Életükben a legfontosabb mégis közös volt: a szolgálat. Szolgálni a csákberényi gyülekezetet, a falu közösségét. Halálukban még többet bízott rájuk az Isten: egy egész nemzetet viseltek a szívükön.
Bűnük az volt, hogy templomukban felolvasták a Függetlenségi Nyilatkozatot.
Ma itt nyugszanak Nagyigmándon. Emlékmű meséli el a sorsukat itt és Csákberényben is. Nem feledték el őket. Leszármazottaik ma itt vannak velünk.
Könyv is született a drámájukról. Sobor Antal kisregényében van egy jelenet: a házkutatás során a vizsgálótiszt bosszankodva jegyzi meg, amikor Manszbarthnál nem találja meg a bűnösségét igazoló iratokat. „…szép kis historikus pap ön!”
„Meg sem őrzi az emlékeket?” Mire a pap szelíden válaszol: „Majd megőrzi a história maga.”
Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékezők!
Vajon fel tudjuk-e idézni az aradi tizenhárom névsorát? Vajon ismerjük-e településünk mártírjainak a nevét? Látogatjuk-e a temetőben a saját hőseinket? Ismerjük-e a történetüket? Hálásak vagyunk-e az áldozatukért?
Ha felejtünk, és nem törődünk a múlttal, önmagunk ellen vétkezünk.
Manszbarth Antal és Szikszay János vértanúságukkal megmutatták, hogy a szabadság az egész nemzet ügye. Minden ember ügye.
„…vállaltuk a ránk eső részt” – mondta Szikszay János református lelkész.
Vajon mi lehet ennél több, amit ember megtehet? – kérdezhetjük ma itt együtt, Nagyigmándon.
„Szent magyaroknak tiszta lelkét nézzed, érdemét idézzed” − énekelték 1849-ben a magyar katolikus templomokban.
„Perelj, Uram, perlőimmel” – szólt a zsoltár a reformátusoknál.
Noha a dallam is máshogy kanyarog az ég felé, a per, amit az Úr elé tártak: a haza igazságos ügye volt.
A megénekelt szent magyarok az egész nemzetet jelentették.
Az ország legnemesebb énjét.
