Tisztelt Nagycsaládosok!
Kedves Ünneplő Közösség!
Bár Magyarország köztársasági elnökeként kaptam a felkérést, most mégis inkább nagycsaládos édesapaként szólok Önökhöz. Olyan emberként, akinek két legidősebb gyermeke most lép ki az életbe, az egyik épp most válik nagykorúvá, a legkisebb pedig még kisiskolás éveit éli.
Csodálatos világ a családé. A jó családé pedig valóban meseszerűen szép és érdekes tud lenni. Boldog, aki részese lehet ennek a csodának.
Boldog, mert a családi élet épp olyan, mint a mesék világa: küzdelmes, kalandos, próbatételekkel teli, mégis a jó, a szép és az igaz mozgatja történetét.
E három szó három kulcsot ad kezünkbe, amely kulcsok a szándék ajtaját nyitják. A tisztességes szándékét, amellyel a világ dolgaihoz, szeretteinkhez és környezetünkhöz közelítünk, s amely ajtón belépve alkalmassá válhatunk az emberi létezés két legnagyobb adományára, a megértésre és a szeretetre.
Mert csak a tisztességes szándék adhat tiszteletre méltó célokat és értékeket életünknek. Ezért nem mindegy, hogy be tudunk-e lépni ezen az ajtón, vagy kívül rekedünk a mögötte feltáruló világon.
A család is ebből a szándékból, ebből az elhatározásból születik meg mindig. Olyan érték ez, amire vigyáznunk kell.
Vigyázni, mert akár egy családban, akár egy tágabb közösségben csakis rajtunk, a mi szándékainkon és elhatározásunkon múlik, hogy a jóra, a szépre, az igazra törekvés vezeti-e lépteinket, vagy más erők parancsának engedelmeskedünk-e.
Sok mese szól erről. Ezek a mesék életünk meséi. Ahogy az életről mesél nekünk könyveiben Lázár Ervin is. Közös életünkről szól az a meséje is, amelyben Dzsoni és Árnika találkozott tizenkét testvérrel. Ez a mesebeli tizenkét testvér igen különös dolgokat művelt. Azt gondolhatnánk, hogy ahol tizenkét testvér van, ott nagy az összhang és az egyetértés. De ebben a mesebeli családban nem így volt. Itt furcsamód csak a fájdalmat, a szenvedést osztották meg egymással. Ha valakinek valami sajgott, a többi vele jajveszékelt. Valahogy nem jöttek rá, hogy segíthetnének egymáson, még akkor sem, amikor egy fát kellett volna odébb cipelniük. Az egyik felemelte, de olyan nehéz volt, hogy belesajdult az egész teste. A többi tizenegy meg vele sajgott, jajgatott. Ezt látva Árnika nem állhatta meg, hogy azt mondja nekik:
„− De hiszen a világ legboldogabb emberei lehetnétek(…).
Akármelyikőtök beleesne a folyóba, biztos lehetne benne, hogy a többi tizenegy utána ugrik és kihúzza.
Akármelyikőtök eltévedne, bízhatna benne, hogy máris keresik a többiek.
Nagy bizalom és szeretet lehetne bennetek.
− Tényleg − mondta a legidősebb testvér, és valamennyien elkerekedett szemmel néztek Árnikára. – Ez előbb is eszünkbe juthatott volna!
És hopp, felnyögött mind a tizenegy. A tizenkettedik testvér a vállára vette a fát. Nosza, ugrottak is azonnal, futottak.
Odaszaladtak a facipelő testvérükhöz, mind a tizenegyen segítettek neki. Tizenkettejüknek olyan könnyű volt a fa, hogy alig érezték a súlyát.”
