Excellenciás Érsek és Püspök Urak!
Főtisztelendő és Főtiszteletű Püspök Urak!
Tisztelt Elnök és Rabbi Urak!
Miniszterelnök Úr, Házelnök Úr, Miniszter Úr!
Tisztelt Vendégeink!
Az esztendő végéhez közeledve, nyugodtan kimondhatjuk: 2015 a megszólítás és a felszólítás éve volt. Ebben az évben már hónapokkal ezelőtt „vigyázó szemét” mindenki Párizsra vetette.
A párizsi klímakonferenciát megelőző időszakban minden eddiginél többen fogalmazták meg aggodalmukat a Föld jövőjével, teremtett világunk sorsával kapcsolatban. Ferenc pápa enciklikában szólt közös otthonunk megóvásáról, a pusztulás megállításáról. Arról, hogy a fenntarthatóság immáron nem lehetőség, hanem a túlélés feltétele. Egyszerre ökológiai, technológiai, gazdasági, szociális kérdés – és legfőképpen erkölcsi kötelesség.
Az emberiség fenntarthatatlan életmódjának morális vetülete mindenképpen olyasmi, amiről az egyházaknak lehet, és kell is, hogy legyen karakteres véleménye. Közösségi küldetésükhöz tartozik, hogy kimondják és képviseljék az igazságot.
„A természeti környezet közjó, az egész emberiség öröksége, és mindenki felelősséggel tartozik érte” – olvashattuk a pápa apostoli szavait.
De nemcsak Ferenc pápa, hanem a világ más vallási vezetői is felemelték a szavukat. Ez év júliusában 40 vallási vezető gyűlt össze Párizsban. Céljuk az volt, hogy a klímatanácskozás leendő helyszínén minél több embert szólítsanak meg és állítsanak a környezetvédelem, a fenntartható fejlődés ügye mellé.
A találkozó résztvevői elvont moralizálás helyett egy kérdéssel ébresztgették a világ lelkiismeretét. Arra buzdítottak, hogy mindenki tegye föl magának a következő kérdést: „Miért fontos ez nekem?”
A tanácskozók ezzel az egyszerű kérdéssel kívánták érzékeltetni, hogy a környezet iránti felelősség kulcsa a személyes felelősség.
Párizsban a klímacsúcs tétje hatalmas. De van okunk a bizakodásra. Ferenc pápa – enciklikájában – maga is szól az aggodalom mellett a reményről is. Arról, hogy közös otthonunk, a világ „több megoldandó problémánál: örömteli misztérium, melyet ujjongó dicsérettel szemlélünk.”
Tisztelt Vendégeink!
Szeretném megköszönni, hogy egyházaik és közösségeik képviseletében ezúttal is elfogadták a meghívást, és eljöttek ide, a Sándor-palotába.
December a sötétség felett győzelmet arató fény hónapja: gyertyák gyúlnak sokhelyütt. Otthonokban, templomokban és köztereken, adventi koszorúkon és kilencágú hanukijákon. Mindenhol azt üzenve, hogy a fény, a világosság ezúttal is erősebb lesz a sötétségnél, és új élet veszi kezdetét.
Köszönöm a magyarországi egyházaknak, hogy segítenek megmutatni: nemcsak „megoldandó problémáink” vannak, hanem okunk is az örömre, az ünnepre.
Bízom benne, hogy hitük társadalmi tanításához hűen segítenek abban, hogy minél többen átérezzék a közös otthonunk iránti felelősséget. Ahogy már számtalanszor, most is az egyházi közösségek lehetnek a közjóról folytatott párbeszéd kovászai.
Bízom benne, hogy együtt sikerülhet olyan világot fenntartanunk, amelyben van elég tiszta víz, elegendő tiszta levegő és igény a tiszta beszédre.
Erre a bizakodásra és egyúttal adventi asztalunkra is kérem tisztelettel Veres András püspök úr áldását!