Lehet-e valakit hazaszeretetre tanítani? – kérdezi Márai Sándor egyik írásában, és válaszol is rá: „A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontja a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban…”
„…Hazaszeretetre nem tudlak megtanítani: őrült az, aki önmagát tagadja.”
Tisztelt Pahor Elnök Úr!
Tisztelt Szlovén Honfitársaim!
Hölgyeim és Uraim!
Rá lehet-e venni bárkit, hogy szeresse származását, becsülje nemzetiségét, használja ősei anyanyelvét? Különösképpen akkor, ha ez a származás, ez a nemzetiség és ez az anyanyelv más, mint a többségé? Lehet-e egy közös hazában több nemzethez is tartozni? Nyer-e valamit, aki megőrzi identitását, amelyet születésével örökölt?
Nemzethez tartozni egyszerre személyes és közösségi érzés. Néha nagy fizikai vagy lelki távolságokat kell a hazáért leküzdeni, és komoly erőfeszítésbe kerül megmaradni benne. Máskor meg olyan természetesnek tűnik, akár az éltető levegő.
A Magyarországi Szlovének Szövetsége immáron több mint 30 esztendeje fáradozik azon, hogy e hazában a szlovén nemzetiségűek sose érezzék magukat egyedül. Hogy nemzetiségük ne csak egy homályos fogalom, de megtartó közösség is legyen. Hogy a kulturális örökség ne csak afféle cifra holmi legyen, amit a nagyszülők őriznek a ládafiában – és csak ünnepnapokon szokás előkeresni, elővenni onnan. Hogy ez a táj, ahol oly sok nemzedék óta élnek, mindig az otthonuk maradhasson.
Ma minden magyarországi szlovén büszkén vallja, vallhatja magát egyszerre szlovénnek és közös hazánkat is magáénak.
Most, hogy ez a mai ünnep végre megvalósulhatott, adjunk hálát mindazokért, akik az elmúlt három évtizedben szolgálták ezt a szövetséget. Akik tábort szerveztek, kórust alapítottak, néptánccsoportot vezettek, nyelvtanfolyamot hirdettek, újságot írtak. Képviselték a hazai szlovének érdekeit.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Aki két világot egyesít magában, mindkettő örömeit átélheti. Aki hazához és nemzethez kétfelé egyformán tartozik, az nem megosztja ragaszkodását, hanem megkettőzi azt.
Hálás lehet minden ország, amelynek állampolgárai ilyen kettőzött erővel hűségesek. Olyasmit adnak ők közösségünknek, ami semmi mással nem pótolható.
Magyarország Alaptörvénye szerint minden velünk élő nemzetiség „államalkotó tényező”. De ez korántsem azt jelenti, hogy a többségi társadalom – valamiféle kegyet gyakorolva – elismeri és hozzászámolja az államhoz nemzeti közösségeinket. Sokkal többről van szó.
Amikor kinyilvánítjuk ezt a mindannyiunkat gazdagító jelenlétet, voltaképpen azt mondjuk, hogy a velünk élő nemzetiségek is mi vagyunk. Ők a mi honfitársaink, a mi szomszédaink. A mi sorstársaink. Osztozunk velük a közös életben, a közös hazában.
Az a nemzet, amely nem veszi természetesnek nemzetiségei jogait, nem támogatja őket abban, hogy megéljék egyediségüket, az nemcsak az európai értékrend ellen vét. Önmagát sem szereti eléggé, önmagát sem becsüli. Magát rövidíti meg, magától vesz el.
A magyar és a szlovén nemzet sok évszázados békés együttélése példaértékű az örökölt ellentétektől szabdalt Kelet-Közép-Európában.
Az országainkban élő nemzeti közösségeket kölcsönösen megbecsüljük. Mindkét nemzetet gazdagítóan a magunkénak érezzük az egymás területén élő nemzetrészeinket. A szlovén alkotmány őshonos nemzeti közösségként tekint a muravidéki magyarságra – széles körű kulturális, nyelvhasználati és önrendelkezési jogokat biztosítva nekik. A legkevesebb, hogy mi is ugyanezt tesszük a magyarországi szlovénekkel.
Mert ez az elvárásunk önmagunkkal és másokkal szemben. Mert ez a mércénk.
